A kotrógép vaskanala lélegzetvételnyi szünet nélkül meri-önti a felsorakozó teherautókba a kavicsot. Egyszerre váratlanul csapódik az alzathoz az imbolygó kar, megnyílik a gép vezérlőfülkéjének ajtaja s a kilépő gépész egyenesen az omladozó kavicsfal tövéhez siet. Turkálni kezd a homokban; sapkájába rozsdavörös és homoktól szürke, formátlan tömböket gyűjtöget. Aztán „zsákmányát” a közeli deszka barakk egyik zugába rejti, majd odaszól társainak: – Telefonáljatok a múzeumnak, ismét találtam valamit. A régi ismerősként érkező múzeumőr késpengéjével óvatosan kaparja le a tömbökről a homokot s végre előbukkan a szürkés fogmáz. Sorjában jól kitapogathatók az egymás mellett sorakozó vagy egymás mellé illeszthető gyufásdoboznyi nagyságú fogak.
ORRSZARVÚ-, PONTOSABBAN GYAPJASORRSZARVÚ-LELET –
állapítja meg a szakember. Igen, az Afrikában és Dél-Ázsiában ma is élő orrszarvúak ősei valamikor Európában is éltek. Ez az Olt-közeli kavicsrétegből előkerült maradvány újabbal gyarapítja a sok ezret, amelyek hazai és külföldi múzeumokban, szakintézetekben sorakoznak. A sepsiszentgyörgyi múzeum első ilyen tárgyait – még a múlt század végén – Nagy Géza ősrégész hozta be. Nyomában László Ferenc gyűjtött és állított ki a szebb példányokból. A legszebb gyapjasorrszarvú leletünk Gidófalváról való: töredékes koponya szinte teljes felső fogsorral. A fogakat borító zománc úgy fénylik, mintha drágakőből lenne. Ezek a hatalmas, közel két méter magas, öt méter hosszú ősállatok a jégkorszak vagy szaknéven pleisztocén felső harmadában, néhány tízezer évvel ezelőtt éltek vidékünkön – és egész Európában. Orrukon mintegy másfél méter hosszú nagyobb, és egy 40-60 cm-es rövidebb – tehát két – szarvat viseltek. Bár több mint tízezer éve kipusztultak, mégis sokat tudunk róluk. Azt is sikerült megtudnunk, hogy testüket – védekezésül a jégkorszak nagy hidege ellen – sűrű és hosszú, vörösesbarna szőrzet borította. Nemcsak az
ŐSEMBEREK MESTERIEN KOMPONÁLT
barlangrajzai tudósítanak erről, hanem az a roppant értékes nyugat ukrajnai (sztarunjai) lelet is, melyet ozokerittel és kőolajjal gazdagon átitatott homokrétegben találtak 1925-ben. Ennek bőrét és teljes csontvázát krakkói szakemberek preparálták külön-külön, állították ki és őrzik ma is múzeumukban. Orrszarvúlelet nálunk nemcsak az Olt mentéről került elő. 1970 tavaszán a Kovászna megyei Komolló iskolaigazgatója „riasztotta” a múzeumot. A helyszínre siető szakembernek nem mindennapos látványban volt része: két hatalmas orrszarvúkoponya (az egyik összetört állapotban) „fordult ki” néhány tulokcsigolya és szarvasvázrész társaságában az egykori római táborerőd közelében nyitott kavicsbányából. (Mit érez ilyenkor a szakember? Egyrészt örül, másrészt elégedetlenkedik. Örül, mert felbecsülhetetlen értékű lelet birtokába jutott, s elégedetlen, mert mindig többet, teljesebbet szeretne találni. Végül megbékél és fényképezni kezd, helyszínrajzot készít és jegyez. Mindent leír, hiszen igen lényeges, hogy mely és milyen rétegek, szintek szolgáltatták az anyagot. Aztán csomagol, darabot darab mellé tesz, minden szilánkocskát összegyűjtöget, majd otthon a csomag kibontása, az anyag vegyszeres kezelése, tisztogatása után az illesztgetés nehéz és sok türelmet igénylő folyamata következik. Voltaképpen ekkor látszik, mit is talált, hogyan is áll össze a darab.)
A komollói lelet igen érdekes. A két – egy hím és egy nőstény – egyed koponyája nem a már említett gyapjas-orrszarvúé. Egy annál erőteljesebb, vaskosabb koponyaalkatú, közép-pleisztocénben élt fajjal, a mercki orrszarvúval van dolgunk. 80 cm hosszú a hím koponyája, 76 cm a nőstényé. De nem is ez a lényeges. A fogsor a döntő, annak alapján keressük, hogy a komollói lelet körébe tartozó koponyát még hol írtak le. Az irodalom olasz és német forrásokra utal. Ott találtak hasonló méretekkel és alaktani adatokkal rendelkező orrszarvúkoponyákat. Ezek birtokában kezdődhetik meg a méregetés, a darabok pontos összehasonlítgatása, leírása.
A KÖPEC-VARGYASI LIGNITBÁNYÁBÓL
is kerültek elő töredékes orrszarvúmaradványok. Ezek ismét más, az úgynevezett etruszk táj körébe tartoznak, a fentieknél jóval kisebbek és egy-két millió évvel idősebbek voltak. Az orrszarvúak tehát évmilliókkal ezelőtt is éltek. Virágkoruk a harmadkorra esik. A Kolozsvár környéki andrásházapusztai ó-harmadkori (eocén) ősorrszarvú egyikét éppen földink, Pávay Vajna Elek írta le 1876-ban.
AZ ELEFÁNTOK VILÁGA
legalább annyira érdekes, mint az orrszarvúaké. Raktárpolcainkon mintegy félszáz elefántfog, jókora agyarak (a nyárospataki 3 méter és 20 cm hosszú) és vázrészek so rakoznak. A fogméret- és súlyrekordot két hatalmas – közép-pleisztocénben élt – veresmarti (Olt menti falu) fog tartja. Egyébként hat-hat kilót nyomnak. Viselőjük – a steppei elefánt – az Európában valaha is élt legnagyobb termetű ormányos. Magassága az öt métert is megközelítette. Ennél jóval kisebb – s emiatt mozgékonyabb, alkalmazkodóképesebb volt a jégkorszak végi idők – a gyapjasorrszarvú mellett – klasszikusnak számító faja, a mammut. Mindenki hallotta hírét. Sokat beszélnek a híres szibériai leletekről, a Léna folyó torkolatvidékén és a Berezovka folyó partján századunk elején felfedezett, jégbe fagyott és ott konzerválódott mammutleletekről. Míg előbbi húsának jó részét a környéklakók kutyái falták fel, a berezovkai épen, szőröstül-bőröstül került a leningrádi múzeumba. A mammut hazánkban is élt, múzeumunk sok maradványát őrzi, s mivel a felső-pleisztocénbeli üledékszint biztos korjelzőjeként tartjuk számon, mindig örülünk felbukkanásának. Gyakran kerülnek felszínre – főleg Vargyason és a nyárosi nagy kavicsbányában – az előbbitől időben, életmódban és alaktani bélyegekben lényegesen különböző gumósfogú őselefántok (Mastodon) maradványai. Az új-harmadkorban két fajuk egész Eurázsiát „lakta”, s bár létszámuk a pliocén és a pleisztocén határán már visszaeső, a leletek gyakorisága alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy még mindig elég sok példányuk lubickolt abban a sekély tóban, mocsárban, mely akkor (két-három millió évvel ezelőtt) a mai Baróti-Háromszéki medencerendszert kitöltötte. Kedvelte a még mediterrán jellegű meleg klímát, a mocsári ciprusok, tulipán fák, magyalok, hikoridiók, szelídgesztenyék alkotta őserdőket.
ÚJ-HARMADKORI ÁLLATVILÁG?
E „déli” növényfajok lenyomatait, virágporszemcséit is megtartó márga- és szénrétegek a masztodonokon és etruszk orrszarvún kívül más, meglepően érdekes állatfajok maradványait is őrzik. Kedvező életteret kínált a langyos mocsár a puhatestűeknek, halaknak és teknősöknek. Hód-, sül- és sertésfajok maradványain kívül tapírok vázrészeit találtuk. Utóbbi, a trópusi mocsárerdők rejtett életű faja, napjainkban Dél-India, illetve (egy másik faja) Brazília őserdőinek lakója. A fák koronáin makákómajmok alakkörébe tartozó Macacus-ok éltek. Ugyancsak a fák ágain élt Erdővidék másik híressége, a macskamedve. Egyetlen megmaradt rokona a Nepál, Himalája déli pereme őserdőiben rejtett életet élő panda (Ailurus). A medvéket egy kistermetű faj, a lovakat a Nyáros-patakról előkerült háromujjú ősló, a Hipparion képviseli. Masztodonok, őshódok, sülök, tapírok, makákómajmok, őspandák, Hipparionok. Ha szakember tekinti át e listát, minden további nélkül a harmadkori élővilágra gondol, oda sorolja azokat az üledékeket, melyek e fajokat szolgáltatták – s joggal. Igen ám, csakhogy a vargyas-köpeci üledékek jellegzetesen új-harmadkori fajskálájába disszonanciák is keveredtek. Kretzoi Miklós paleontológus egyujjú lovak, napjainkban pedig a kutatók modern tulkok itt talált maradványait írták le. Ezek pedig már egy új korszak, a jégkorszak, a negyedkor első szakasza hajnalát jelzik! Ettől kezdve – s ezt szintén az üledékekből előkerült, s múzeumunkban őrzött emlősvilág bizonyítja – eltűnnek, egyszerre elmaradoznak a masztodonok, tapírok, majmok, Hipparionok; ezeket új elefánt-, orrszarvú-, szarvas-, zebra- és lófajok váltják fel. Változnak tehát az éghajlati viszonyok, hűl és egyre szárazabbá válik Eurázsia klímája, ezzel egyidőben egyre délebbre került a sarkvidéki jégsapka határa.
A BEKÖSZÖNTŐ JÉGKORSZAK
évszázezredeinek folyamán több jellegzetes fajösszetételű faunahullám váltotta egymást. Jelentkezésük, illetve eltűnésük kontinensünk ritmikus lehűlésével és felmelegedésével függött össze. A glaciálisok közül a leghidegebb periódus a mintegy 350 ezer évvel ezelőtt kezdődött Mindel (Elster) és a körülbelül 70 ezer éve beköszöntő Würm (Weichsel) jeges szakasz volt. Ekkor járta Dél-Európa síkságát a rénszarvas, zerge, kőszáli kecske, érezte otthonosan magát nálunk a jávorszarvas, pézsmatulok, gyapjas orrszarvú, mammut. Ekkor folytatott ádáz harcot kortársával, a pattintott kőkorszaki ősemberrel lakóhelyéért, életéért a hatalmas termetű barlangi medve, amelynek maradványai mázsaszám kerülnek elő barlangokból (Kormos Tivadar neves őslénybúvár csupán a bihari Igric-barlangból több mint 300 medvekoponyát gyűjtött). Síkságainkat – a felsoroltakon kívül – még oroszlánok, hiénák, óriásszarvasok járták. Gyűjteményük féltve őrzött darabja a gidófalvi oroszlánkoponya. Gyakori volt a vadnyúl nagyságú steppei marmota (bobak); maradványai az Olt és Feketeügy menti felső-pleisztocén üledékekben az Európában azóta kihalt pusztai pocoknyúl és lemmingpocok társaságában fordulnak elő (Szotyor). A lovakat már mai – nagytermetű – típus, a tulkokat az őstulok és bölények képviselik.
A felső-pleisztocén hőmérsékleti mélypontja után fokozatos klímajavulás következett be, hőmérsékleti visszaesésekkel.
A FELMELEGEDÉS
11–10 ezer évvel ezelőtt felgyorsult, Eurázsiában és Észak-Amerikában megkezdődött a szárazföldi jégtakaró határozott visszavonulása. Ennek egyik csúcsértéke 10 200 évvel ezelőtt mutatkozott. Ezt fogadták el a kutatók az utolsó eljegesedés végének, egy új időszak, a jelenkor (holocén) kezdetének. Ettől kezdve a növény- és állatvilág gyors és lényeges változásokon ment át. Az utolsó eljegesedések (Würm) időszakának imént ismertetett fajai közül végleg „elköszönnek” Eurázsiától az orrszarvúak, mammutok, oroszlánok, hiénák, óriásszarvasok; kipusztul a barlangi medve és sok apró emlős; északra – jelenlegi hazájába – szorul vissza a rénszarvas, pézsmatulok, sarki róka, tundrapocok, egyre magasabb hegyekbe a zerge, kőszáli kecske, alpesi marmota. Kirajzolódik – egyelőre jávorszarvasok, hódok, vadlovak és vadtulkok, bölények révén – jelenkori emlősvilágunk. Végleg elmaradoznak a vadlovak, tulkok, bölények, hódok. Az ember a természet korlátlan urává válik.
Nehéz az őslénybúvár dolga, hiszen a jelenből visszatekintve kell kutatnia a ködbevesző múltat. Könnyítette dolgunkat, hogy vidéki múzeumunknak a Baróti-Háromszéki medencerendszerre vonatkozó gazdag ősemlős gyűjteménye van: ennek alapján követhettük emlősállataink folytonos változásait, kalandos fejlődéstörténetét.
Megjelent A Hét III. évfolyama 9. számában, 1972. március 3-án.