A múlt év végén szenzációt keltő tudományos hírt közöltek a hírügynökségek. Richard Leakey Észak-Kenyában, a Rudolf-tótól keletre olyan töredékes ősemberkoponyát talált, melynek agytérfogata körülbelül 800 köbcentiméter, izotópos módszerrel mért kora pedig több mint 2,6 millió év. A szenzációs felfedezésről – a puszta hírközlésen túl – csak most, a National Geographic ez évi júniusi (6.) számából tudtunk meg többet. Mielőtt azonban ezt ismertetnénk, érdemes néhány pillantást vetnünk az előzményekre, hiszen a felfedezés korántsem a véletlen műve. Az eseményt hosszú, fáradságos, sikerekben gazdag kutatómunka előzte meg. 1913-ban H. Reck német professzor, a tanzániai olduvai szakadékban kövült állati csontok gyűjtögetése közben emberi csontvázat talált. Mivel a közelben nem kerültek elő eszközök, leletét az állati maradványok alapján középső pleisztocén (= jégkorszak) korúnak ítélte. Jóval később, az első világháború után. L. S. B. Leakey, afrikai születésű, angol származású őslénykutató, a fent említett Richard Leakey apja, vizsgálva a Reck-féle embercsontvázlelet körülményeit, nem talált mindent rendben. Felmerült kételyei tisztázására közös expedíciót ajánlott Recknek. 1931-ben együtt indultak az olduvai lelőhelyre. Útközben a jó szemű és roppant szerencsés kezű Leakey őskőkori, kezdetleges kőeszközöket talált a szakadékban, a Reck találta csontvázról pedig hamarosan kiderítette, hogy csupán felső-pleisztocén ember maradványa lehet. E közös kutatóút után Leakey minden energiájával folytatta munkáját az olduvai szakadékban, és fáradozásait napjainkban is tartó páratlan sikersorozat koronázta.
„Megszületik” a Proconsul
„1931-ben Hopwood paleontológus jelentkezett Leakeynél, aki elvitte őt a Viktória-tó egyik kis szigetére, Rusingára, s miután elrendezte számára a paleontológiai gyűjtés lehetőségeit. otthagyta saját munkatársai oltalmában. Hopwood rövidesen egy hallatlanul izgalmas lelettel tért vissza Nairobiba: megtalálta egy ősi emberszabású majom koponyarészletét.”
Az emberszabású majmok ősmaradványai ritkák földünkön, éppen ezért a közös származás körülményeinek tisztázásában minden egyes lelet igen becses. A tudományos világ tehát joggal üdvözölte lelkesedéssel Hopwood leletét, mely – első megítélés szerint – csimpánzhoz hasonló emberszabású majomtól származhatott. Az új nemzetséget elnevezték Proconsulnak.
Leakey nem kis irigykedéssel vette tudomásul Hopwood gyors sikerét, s tüstént hozzá is látott újabb Proconsulok kereséséhez. Hamarosan felül is múlta kollégáját, előbb szép állkapcsot, majd – 1948-ban feleségével (vele dolgozott egész családja) – teljes Proconsul-koponyát talált. Azóta a Leakey család újabb és újabb ősmajomnemzetségeket és -fajokat tárt fel és írt le, köztük az emberszármazás egyes vonalába tartozó és egyben fantasztikusnak tűnő 14, illetve 20 millió éves (miocén) Kenyapithecusokat.
Emberek voltak-e ezek vagy csupán magasabb rendű majmok? – kérdezhetjük. Leakey szerint az emberré válás bonyolult folyamatának egy-egy fontos kezdeti láncszemét képviselték csupán.
Színre lép sok „déli majom”
A leletek sokaságán felbuzdulva Leakeyék tovább dolgoztak. Egy jelentős előemberi (Pithecanthropus) maradvány feltárása után a legősibb emberelődök, az R. Dart által 1924-ben Dél-Afrikában talált és Taung-i gyerek néven ismertté vált Australopithecus (= déli majmok) csoport szenzációt és sok-sok vitát kiváltó leleteinek immár hosszú sorát gazdagították. Az 1959-ben talált Zinjanthropus (Kelet-Afrika régi neve „Zinj” és a görög anthropos = ember szavak összetételéből) és az 1960-as évek elején feltárt sok olduvai hominida híre hamar bejárta a világot. Felfedezésük nyomán megkezdődött az ember eredetével kapcsolatos eddigi „klasszikus” nézetek revideálása, az ősrégészet és egyben a negyedkor (a tágabb értelemben vett jégkorszak)-kutatás forradalma. Mindenekelőtt az 530 cm3 agytérfogatú olduvai Zinjanthropus személyazonosságát kellett tisztázni. Arra a roppant bonyolult kérdésre kellett feleletet adni, ember volt-e az, vagy csak amolyan félig ember.
Leakeyék minden további nélkül az Australopithecinák alcsaládjába sorolták, és az ő számlájára írták az olduvai villafrankai (alsó negyedkori) üledékeiből előkerült kezdetleges kőeszközöket, kavics és szakócás kultúrákat. „Hogy Australopithecina? Tehát nem ember, hanem csak félig ember? Ettől még készíthetett eszközöket” – vélekedtek egyesek. Mások nagy hévvel bizonyították az ellenkezőjét.
Ember „vegyült” az Australopithecusok közé
Jonathan Leakey, a tudós Leakey legidősebb, herpetológus fia 1960 végén, ugyancsak az olduvai szakadékban, az imént említett Zinjanthropus-lelőhelynél rétegtanilag idősebb szintből olyan maradványokat hozott felszínre, amelyeket kezdetben az óvatos pre-Zinjanthropus, majd a merészebb Homo habilis (= ügyes ember) névvel illettek. Ezzel a lelettel, ha heves viták közepette is, ember vegyült az Australopithecusok közé, megszületett az addig ismert legősibb ember. A körülötte kavart vita központi kérdése akörül forgott, valóban ember-e a jövevény vagy csupán Australopithecus? A többség csupán fejlett Australopithecust volt hajlandó elismerni, maga Tobias professzor, a Homohabilis egyik leírója sem tudott egyértelmű, határozott különbséget tenni Australopithecusok és Homo habilis között. „Fogaik alakulása, koponyájuk finomabb részleteinek szempontjából, kéz- és lábcsontjuk alakja alapján nem differenciálhatók sem embernek, sem Australopithecusnak: a kettő között állnak” – vélekedett. A olduvai fejlett kőeszközök vizsgálata alapján azonban biztosra vette az eddig ismert leleteknél fejlettebb emberősök létezését az afrikai kontinensen, Olduvaiban vagy annak közelében, és azt állította, hogy ezeknek hamarosan elő is kell kerülniük. Mindez történt 1964-ben, s a lázas kutatómunka a továbbiakban sem szünetelt.
1968-ban Richard Leakey felderítő kutatásokat kezdett a Rudolf-tó partvidékén. A tó keleti partján, az etióp határ közelében előbb vulkáni tufába zárt kőeszközök, köztük az úgynevezett „chopping tool” -ok, azaz kavicsból vagy más kovaanyagból készült, durva megmunkálású eszközök, kerültek elő (ezek kora is 2,6–2,7 millió év), később olyan koponyát talált, melyhez hasonlót korábban apja, L. S. B. Leakey fedezett fel az olduvai szakadék völgyében és Zinjanthropus boisei-nek nevezett. Végül, 1972 augusztusában a Tobias professzor által jósolt lelet is „megérkezett”. Erről olvashatunk bővebben a bevezetőben említett National Geographic cikkében.
Egy napon fiatal néger munkatársa apró csontszilánkokkal lepte meg főnökét, a Rudolf-tó keleti partvidékén kutató Richard Leakeyt. Az ujjbegynyi nagyságú csontocskák koponya jelenlétére utaltak; a körültekintő ásatások hamarosan a homlokrészhez tartozó nagyobb csontdarabokat hoztak felszínre. Ezután hetekig tartó laboratóriumi munka következett, s a csontanyag szakszerű preparálás és restaurálás után példa nélkül álló lelet birtokába juttatta gazdáit. Bebizonyosodott, hogy az új koponya (valószínűleg nő koponyája) – az eddigi hasonló korú Australopithecusokkal szemben – sok progresszív vonással rendelkezik. Többek közt hiányzik az Australopithecusok-ra oly jellemző fejlett homlokereszcsont (torus supraorbitalis), a koponya térfogata pedig igen nagynak, majdnem akkorának tűnt, mint a jóval fejlettebb és később élt Homo erectus fajcsoportba tartozó egyedeké, azaz kb. 800 cm3. A legnagyobb feltűnést azonban a lelet abszolút kora okozta, amit a mérések a meglepő 2,8 millió évben jelöltek meg. Ez az időszak pedig az Australopithecusoké; az eddig ismert legősibb emberi maradványok (L. S. B. Leakey találta 1960-ban a tanzániai Olduvai Gorge-ban) korát csupán 1,8 millió évben jelölték abszolút mérések.
Richard Leakey új lelete tehát nem kevesebb, mint egymillió évvel öregítette az emberi nemet.
E felfedezés alapján bizonyos, hogy az Australopithecusok és az ember biológiailag jól elkülönülten, egy időben, egymás mellett éltek ugyanazon a területen. Az is bizonyos, hogy a rudolf-tói ember eszközkészítő volt; dr. Glynn Isac régész több mint 300, a kavicskultúra körébe tartozó eszköz birtokában jelentette ki: „Kétségbe vonom, hogy az Australopithecus ilyen eszközt készített volna.” A jelek tehát ember jelenlétére utalnak.
Újabb bizonyítékok
A rudolf-tói koponyát nem sokára újabb leletek követték. Dr. John Harris – nagy meglepetésre – comb-, síp- és szárkapocs-csontokat talált. Az összehasonlító anatómiai vizsgálatok, néhány progresszív jelleg alapján, ezekről is kiderítették, hogy a koponyával egyidős emberi végtagcsontok birtokába jutottak. 1972 októberében – alig nyolc mérföldnyire a rudolf-tói koponya lelőhelyétől – egy újabb, körülbelül 6 éves gyerek koponyatöredékeire és a hozzá tartozó néhány fogra bukkantak Leakeyék. Ennek rekonstrukciója után Richard Leakey kijelentette: „A fogak arra utalnak, a gyerekkoponya nem lehet Australopithecusé.”
Rövid ismertetőnk keretében nem nyújthattuk a tudományos világ birtokában levő összes bizonyítékok leírását, részletes ismertetését. Ezt a hiányt pótolják jó hazai kézikönyvek (O. Necrasov: Originea şi evoluţia omului – 1971). Célunk egy szűkkörű és lelkes kutatócsoport, a Leakey család bámulatos sikersorozatának vázlatos ismertetése volt. Ennek ismeretében is meggyőződhettünk arról, hogy korunk ősrégészei és antropológusai olyan, eddig nem ismert bizonyítéksor birtokában vannak, amely alapján az emberi nem létezésének korát máris 3 millió évvel hosszabbíthatták. Ezenkívül Richard E. Leakey – nem kis meglepetésünkre – annak a merész elgondolásnak is hangot adott (lásd Magazinul Istoric 8/1973), miszerint az ember ennél is jóval idősebb, feltehetőleg 14-20 millió éves lény és bonyolult fejlődésére a pliocén, majd a pleisztocén mélyreható környezetváltozásai döntően hatottak. E környezetváltozások következtében a kezdeti közös (majomember- és ember) ősök differenciálódtak, azonos időben és területen Afrikában és talán másutt is, két különböző főemlősvonal alakult ki egymással párhuzamosan. Egyiket a tisztán növényevéshez alkalmazkodott, kezdetlegesebb anatómiai-fiziológiai jellegeket viselő Australopithecusok vonala, míg a másikat a fejlettebb, mindenevéshez, szerszámkészítéshez és -használathoz „szokott” Homo habilis vonal képviselte.
Bár mindkettő fejlődésének sok részletét még homály fedi, a felfedezések birtokában bizonyosra vehetjük, hogy egy napon megközelítően pontos képet alkothatunk az emberi fejlődés bonyolult részleteiről.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 34. számában, 1973. augusztus 24-én.
