Nincs nehezebb mesterség, mint ismeretlen talajon és környezetben múltat ásni, emberektől emlékeket gyűjteni egykori nagyjainkról, kiket a rohanó élet jószerivel már elfelejtett és csak a „megszépítő öregségben“ élnek tovább. Beke György ilyen nehéz feladatra vállalkozott, A Hét 25. számában megjelent emlékébresztő riportjával (Ady tanára), amikor Kincs Gyulát, a tanárt, szervezőt és embert jórészt a már alig található idős kortársak emlékeiből keltette életre. Amit Beke György írásában mégis hiányolok, az a couleur locale.
Zömmel az első világháború előtti időkben dolgozott Kincs Gyula számunkra már alig érthető lelkületű emberek között, reformáló, szebb világot teremteni akaró törekvéssel, de csak az urambátyám világ szerény eszközeivel rendelkezett, aminek nehézségeit akkor érezhetjük, ha ismerjük a kor csökönyös konzervativizmusát, ezt a kőfalat, melybe mindenki beleverte a fejét, ha újítani akart…
Az akkori, mintegy hatezer lakosú városban négyszáz csizmadia próbálta a vásárokra bejövő falusi népnek eladni a csizmát. A túlnépesedett foglalkozási ág elképzelhetően rosszul jövedelmezett, sokuknál az egy tál ételre is szűkösen jutott. Ma már titok, hogy az apa, vagy a fiúk borzadtak el a rájuk váró, akkor már csak csökevényeiben élő céh-sorstól. Tanulni kell, úrnak lenni, hogy a kenyér ne legyen mindennapi gond – ez volt a Kincs családban is a jelszó s a gondolatot egyetlen körülmény segítette: a fiúk jól tanultak, végig ösztöndíjasán s így csak a ruha, koszt került a pénzbe, a tanulás nem.
Amikor Kincs Gyula megkapta egyetemi diplomáját, a kilátástalanság s a szegénység nyomasztotta is, de növelte is küzdeni tudását. Tanára s nemsokára igazgatója lett a zilahi Wesselényi Kollégiumnak, ahol első évétől tehetségkutató munkába kezdett. „Szegényeknek a tanulás nem kerülhet pénzbe“ jelszóval élete végéig kutatta Zilahon s a Szilágyság falvaiban a szegény sorsú jó tanuló gyerekeket s azok jöttek is szép számmal az ígéretek nyomán. Kincs Gyulának egyszeriben a nyakába szakadt egy óriási család gondja: a behívott gyerekeket el kell tartani! Tanárkollégái a mozgalom csúfos kudarcától féltek, de ő nem hátrált. Feltámasztotta a kókviát, végigjárta a kisiparos családokat: hány diáknak tudnak hetenként egyszer ebédet adni? Ismerte az embereket, hiszen közülük való volt, mozgalma versengéssé terebélyesedett: az már nem is számított, akinek legalább két kókviása nem volt! Az ellátó családok gyakori látogatásával végig fenn tartotta a készséget, az ebédeket vacsorákkal, reggeli csomagokkal toldották meg, néha még egy pár új csizma is kinézett a lerongyolt helyébe.
Ennyit a korról s emberekről, ami nélkül nem ismerhetjük meg igazán Kincs Gyulát. Tanári alakjához komponáljuk még hozzá, hogy becsengetés után néha benézett a tanári szobába s ha ott olyan kollégát talált, akinek órája volt, nem szólt, csak ránézett, s a kolléga bizony kettesével vette a lépcsőket az emeletre. Veégh Samu későbbi igazgató nem volt „ tekintély-ember“, s néha keserű humorral emlegette, hogy ha már megválasztották akarata ellenére, legalább a Kincs Gyula szemöldökét kapta volna ráadásul…
Beke György cikkéből idézek: „… új cifra palotát épített a kollégiumnak…“ De ehhez azt is tudni kell, hogy az építést nem előzte meg semmiféle nagyarányú gyűjtés – (mint például a Wesselényi-szoborét) –, így a Bánffyak is, még ha adtak is, „nem tettek ki magukért“, mert az új épület amortizációs kölcsönből épült, ahogy nekem Nagy Sándor számtantanár, a gimnázium gazdasági vezetője s a Szilágyság hetilap szerkesztésében Kincs Gyula utódja elmondta. A 14-es háborúig ki is fizettek néhány részletet.
Kincs Elek idézett állítása, miszerint Kincs Gyula „ragadja magával Fadrusz Jánost, hogy a nép fia odakerüljön Wesselényihez“, úgy vélem, a „megszépítő öregség“ jegyében íródott s ezúttal Fadrusz rovására. Mert Fadrusz a zilahi Wesselényi-szobor alkotására két jónevű szobrász mellett harmadiknak pályázott, miközben már a kolozsvári Mátyás szobron dolgozott. Zilahon, akár egy dolgozatírásnál megkapta a témát, „szobor készítendő a jobbágyszabadító Wesselényiről“, semmi egyebet, s az már Fadrusz ultra-makacs természetéből adódott, hogy elgondolásaiba, tervezéseibe semmiféle beleszólást nem tűrt – így a szobor témája teljes egészében a Fadruszé. De hát az alkotók sírba szállnak, s utánuk a mondák terebélyesednek… akár a Samson Pop modell esete, mert a szobron a jobbágy alakja több embert mintáz: egyik az arcot, másik a fésűs haját, a harmadik a cifraszűrt adta hozzá, amire legjobb bizonyíték, hogy csupán az elviselt parasztcsizma miatt Fadrusz hetekig járta a vásárokat, míg megfelelőt talált.
Ennyit kiegészítésül Beke György Ady tanára című cikkéhez. És ha pontosak akarunk lenni, akkor az egyik hivatkozott Ady-vers címe nem Kincs Gyula emlékére, hanem Kincs Gyula emlékének, – (A thenaeum 1943-as bibliofil kiadás, 704. old.), de a hiba már a kötet betűsoros versmutatójából ered, itt a téves cím alatt szerepel a vers. S még azt, hogy az itt leírtakat Kerekes Ernő, Veégh Samu és Nagy Sándor volt tanáraimtól gyűjtöttem annak idején, akik mind Kincs Gyula kar- és kortársai voltak.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 31. számában, 1975. augusztus 1-én.