Kitűnő szöveggyűjteményt lapozgattam a múltkoriban: a líceumok harmadéves tanulóinak ajánlja a modern magyar irodalom legjavát. A válogatás bölcs és igényes, az összekötőszövegek pedig a maguk szerénységükben is szinte irodalomtörténetté szövik egybe a kiszemelt részleteket. Mégis, valami megzavarta örömömet: olykor mintha túlzott sietséggel és könnyedséggel vetették volna oda az oldalak aljára a magyarázó jegyzeteket. Nem állítom, hogy könnyű dolog pár sorban megmagyarázni középiskolásoknak olyan ellentmondásos és vitatott jelenséget, mint például a freudizmus, az avantgarde vagy az expresszionizmus, de hát a nehéz feladatokkal is csak meg kell valahogyan birkózni. Elvégre szükség van lapalji jegyzetekre.
Egy lábjegyzetből persze nem szabad túlzottan komoly következtetéseket levonni, de ha arra gondolok, hogy talán ez a szöveggyűjtemény az első forrás, amelyből a tanulók az említett jelenségek felől szakszerűen tájékozódhatnak, akkor mégsem tűnik olyan csekélységnek. Mert még a rövidség kedvéért sem ildomos ma már ilyen kurtán-furcsán elintézni az avantgarde-ot: „a két világháború között virágzó különböző formabontó irodalmi és művészeti irányok (pl. expresszionizmus, futurizmus stb.) közös elnevezése. Az avantgarde irodalma részben követhetetlen, álforradalmi nézeteket vallott, bizonyos esetekben azonban, ha ellentmondásosan is – haladó elemeket tartalmaz.” A pontatlanságnak semmi köze a rövidséghez: közismert, hogy az avantgarde-mozgalmak Európa-szerte jóval az első világháború előtt bontakoztak ki – az expresszionizmus már a tizenkilencedik század végén kialakult, a futurizmus pedig 1909-ben jelentkezett –, és a magyar avantgarde kezdetei is megelőzik az első világégést. De még csak nem is ez a téves időzítés a lényeges – bár joggal elvárhatjuk a pontosságot egy tankönyvtől –, hanem a tárgyilagosság mellőzése. Tudom, az avantgarde vitatott és vitatható jelenség, de irodalomtörténeti szerepét ma már azok sem vonják kétségbe, akik egyébként nem hívei a formabontásnak. A lábjegyzet szövege kétségtelenül elfogult: súlyos elmarasztalás, melyet szerzője csupán látszólag enyhít.
Arra gondolok, hogy ha mindössze annyi az avantgarde érdeme, mint amennyi a lapalji jegyzetből kiderül, akkor kár szót vesztegetni rá. De ebben az esetben miért szerepeltetik a szöveggyűjteményben Kassák Lajos és József Attila, Komját Aladár és Balázs Béla avantgardista alkotásait? Aztán mitévők legyünk a ma is tevékeny, kommunista meggyőződésű avantgardista írókkal, magyarokkal és románokkal, nem szólva a világ minden táján élő, igazi forradalmi szellemtől vezetett formabontókról? Fogadjuk el, hogy műveik a legjobb esetben ellentmondásosan haladó elemeket is tartalmaznak?
Az avantgarde szűkkeblű bemutatásán nem változtat az expresszionizmusról szóló lábjegyzet valamivel árnyaltabb tónusa. „A háború, majd a fasizmus felé rohanó imperalista rendszer belső bomlását, a polgári értelmiség meghasonlását és zavaros lázongását tükrözte vissza” – olvasom erről az irányzatról, melynek „ideológiai hátterét a különféle szubjektív idealista filozófiai áramlatok alkották, s így legjellemzőbb vonása a szubjektív (egyéni) életérzés”. De létezik olyan művészi alkotás – legyen az a leghagyományosabb –, mely nem egyéni életérzéssel fejezi ki az emberi lét komplex világát? Úgy érzem, a lapalji jegyzet nem a legmegfelelőbben világítja meg ezt az irányzatot. Mario de Mecheli híres könyvében, Az avantgardizmusban például a következő jegyzetet olvashatjuk az expresszionizmusról: „a XIX. század 80-as éveiben keletkezett és a XX. század elején kibontakozott képzőművészeti irányzat, amely a művész belső érzéskomplexumainak kivetítését tűzi ki célul. A művész szubjektív érzését vetíti ki a tárgyi világ motívumaiba, ezért lelki intenciója szerint szuverénül átalakítja a látványt”. Talán nem tévedek, ha ezt a meghatározást alkalmasnak tartom az expresszionista irodalom megvilágítására is.
Ami pedig az expresszionizmus ideológiai irányzatosságát illeti, ma már aligha mellőzhető a legújabb irodalomtörténeti kutatások egybehangzó megállapítása: az expresszionizmusnak Délkelet-Európában kimondottan forradalmi szerepe volt, és rendszerint kapcsolatban állt a munkásmozgalommal.
Tudom, nehéz bonyolult jelenségeket az oktatási céloknak megfelelő tömörséggel és egyszerűséggel megmagyarázni. Az egyszerűsítés azonban mégis elkerülhető, és a magyarázatot méltánytalan elriasztással helyettesíteni.
Megjelent A Hét V. évfolyama 15. számában, 1974. április 12-én.