Várad költője Dutka Ákos, még ha jó fél évszázada el is hagyta a Holnap városát, váradi maradt, és ezt fölösleges bizonyítani, tanúságtételként itt van kezünk ügyében regényes korrajza a századelő Nagyváradjáról, annak lázas irodalmi életéről. Aligha írtak ennél forróbb vallomást városról, és senki ennyi szenvedéllyel nem vallott szerelmet Nagyváradnak. Pedig Janus Pannoniustól Adyig sokan megénekelték a Kőrös-parti várost – hogy az újabb költőnemzedékek dalairól ne is szóljak.
És most Dutka Ákos, a holnapos poéták veteránja, kilencvenedik születésnapját ünnepli. Hosszú élete alatt sokat megélt, de örökre szóló élménye maradt a holnaposok merész mozgalma, és Dutka Ákos nevéhez lehetetlen nyomban nem társítani A Holnapot, annak szellemi vezércsillagát, Adyt és Váradot, a várost, mely táptalaja volt az újat akaró irodalomnak.
A holnaposok újat akartak költészetben és társadalomban egyaránt, szembeszegültek az elavult emberi és szellemi renddel. Miként első antológiájuk szerkesztője, Antal Sándor immár irodalomtörténeti dokumentum értékű bevezetőjében írta róluk: „Nyíltan kinevetik a burzsoá morált és negligálják az összes polgári szentségeket”.
Dutka Ákos, a hét váradi pártütő egyike, vérbeli költő, akinek élményvilága a „kétlelkű város” és a bihari táj varázsából táplálkozik. Ady hatása alatt bontakozott ki költészete, „A föld hatalmas vörös táltosát” látja közeledni – hat és fél évtized múltán is érezzük versén Ady befolyását –, de aztán az eltanult szimbólumot saját élményvilágának képeivel helyettesíti: „Táncol a fény a hosszú barázdák / Őserejű, fekete göröngyein, / Szinte kacag, hogy végre nem ömlik / Könny, se verejték, se emberi kín”. Megélte a kort, amely a társadalmi változás és a haladás által megvalósította ifjúsága vágyálmát; mert nem véletlenül sodródott a holnaposok közé, valóban a jövőre figyelmezett a borongás hangulatú, fogékony képzeletű, érzékeny lelkű költő.
A Holnaposok az irodalmi fejlődés kovászai voltak, és ha nem is A Holnap avatta Adyt elismert költőfejedelemmé, a merészek vezetőjeként a váradi antológia hirdette meg. Akadnak talán, akik helyi érdekűnek vélik az egykori váradi irodalmi megmozdulást, és akadnak, akik a magyar avantgarde előfutárának tekintik, mint például Bori Imre értékes irodalomtörténeti tanulmányában. Bizonyára mindkét véglet tartalmaz valamelyes igazságot; a holnaposokban ágált némi vidékies nagyzolás is, de ott forrongott bennük az új század társadalmi harcainak hevületében izzó irodalmi megújulás. Kétségtelen azonban, hogy a holnapos mozgalom beírta nevét az irodalomtörténetbe, és számunkra különös jelentőségű, hogy Nagyváradon indult el, ugyanazon a Nagyváradon, mely évtized múltán a romániai magyar irodalom egyik bölcsője lett.
Dutka Ákos egyébként verseivel jelen volt a váradi irodalom alapításnál is, az 1919-1920-as Magyar Szó és Tavasz számos versét közölte, hogy velük is élessze a kialvó holnapos szellemet. Dutka Ákos váradiságának ez is bizonysága.
Mint ahogy az szépséges könyve, a már említett A Holnap városa is, a költő kései szülöttje, mely fiatalságának eleven szellemét menti át az utókornak. Valahányszor Váradon járok, mindig elhiszem Dutkának, hogy a Kőrös az Adriai-tenger egyik lagúnája, a „Garasos híd” azonos a Ponte Vecchioval és hogy a város közepére áttelepült Velence híres Szent Márk tere. Dutka Ákossal újraélem Nagyvárad legendás múltját, és kilépve e múltból megörvendeztet Nagyvárad jelene: a Rogerius mester kicsiny utcájából kinőtt modern városrész, az egykori vadaskert helyén létesített iparnegyed, a Schlauch bíboros palotájában – erről is ír Dutka – szervezett gazdag múzeum. Az egykori holnaposok megálmodták, amit én ma láthatok.
Örvendünk, hogy Dutka Ákos, a legendás idők tanúja mindezt megélte, hogy Dutka Ákos és Miklós Jutka, ha távolból, velünk vannak; és örvendünk, hogy a hét váradi lázadó poéta szellemi hagyatékát legszebb hagyományaink között tarthatjuk számon.
Megjelent A Hét II. évfolyama 37. számában, 1971. szeptember 10-én.
