Az esszé lassú, de igényes fejlődésének vagyunk a szemtanúi, már legalább a harmadik kötet bizonyítja az utóbbi időben, hogy az értekező szépírást nem csupán az irodalombírálat műveli nálunk. Bretter György rangos bölcseleti esszéi és Sütő András gondolatfutamokra épülő útinaplója után most jelent meg Láng Gusztáv és Veress Zoltán Boríték nélkül című kötete korunk létproblémáit feszegető levélsorral. Érdekes próbálkozás ez a könyv az episztoláris értekező próza felújítására. A két kolozsvári író „levélváltása” – mely először a brassói hetilapban jelent meg – amennyire kirívó jelenség napjainkban, annyira hagyományos az idő és a tér nagyobb távjain, és mégha a keresettnek tűnő forma némelykor gúzsba is köti a beszélgető-elmélkedő levelezők gondolatmenetét, hatékonysága vitathatatlan.
Saját találó kifejezésük szerint „vitázó egyetértésben” fejtegetik és boncolgatják a szerzők a modern lét nagy, mondhatni alapvetően örök problémáit. Mi végre vagyunk a világon? Mit kezdjünk magunkkal, illetve mi az értelme életünknek? Ilyen és hasonló kérdésekkel, a belőlük közvetlenül adódó gyakorlatiasabb dilemmákkal találkozunk a huszonhat levélben, megannyi gordiuszi csomóval, melyet mindenkor, tehát ma is, vagy megoldania, vagy elvágnia kell az embernek. Csupa kézenfekvő téma bölcseleti hajlamú tollforgatók számára, akik az életből vett példákon mutatják ki, hogy mennyire nélkülözhetetlen számunkra ezeken mélyen elgondolkodni. Meggyőz bennünket erről Láng Gusztáv és Veress Zoltán az élet értelmét kereső-megközelítő episztoláris értekezése, mert mai vetületükben tárja fel az örök kérdéseket. Nem időtlen problémákkal viaskodnak, amikor kínálják egymásnak az elmélkedés kiindulópontjait, hanem a huszadik század második felének már-már áttekinthetetlenséget közelítő bonyolult és talán kuszált, megoldásra váró dilemmáival. Megoldásaik, illetve következtetéseik talán ezért is megdöbbentően egyszerűek, néha egészen a tautológia-gyanús önazonosításokig. Igaz, aligha leszünk bölcsebbek attól, hogy megtudjuk, miszerint az élet értelme maga az élet, pontosabban az egyre korszerűsödő élet – de ez mégis így igaz. Egyeseket talán megmosolyogtatnak a lelki malasztokat kínáló intelmek, melyek szerint legfőbb hivatalunknak kell éreznünk a barátság, a szerelem, az elvtársiasság érzéseinek gyakorlását. De ismét nem mondhatok egyebet: ez így helyes. No meg aztán ismerjük el, minden elvontságra, általánosításra törekvő fejtegetés magával hozza az ilyenszerű bölcselmeket, ha a szerző szavakba akarja foglalni a megfoghatatlant. Még akkor is, ha a „boríték nélküli” levelek szerzői nyilvánvalóan óvakodnak a nagy igazságok hangoztatásától.
A levélváltás talán kínálta is a dialektikus hozzáállást, de valószínűbb, hogy az ellentétekben való gondolkozás eleve sajátja a két szerzőnek. Különben nem találkoznánk az ellentmondások elvszerű megragadásának és képletes kifejezésének annyi szemléletes példájával. Szerzőink megkapóan szép és merész ívű aforisztikus gondolatokkal tűzdelték tele leveleiket. „Személyes sorsunk belenőtt a történelembe, s ha békés otthonra vágyunk, egy egész bolygót kell lakályossá tennünk” – írja Láng Gusztáv, és Veress Zoltán egyik későbbi levelében mintha ezt a gondolatot folytatná: „S eszerint két eset van: vagy öntudattal megvert sejtjei vagyunk ennek a roppant, öntudatlan élő tömegnek, ami még elképzelésnek is visszataszító – vagy pedig amolyan sziámi ikrek, hárommilliárd összenőtt egyed vagyunk, halálunk órájáig magányosságra, önelégületlenségre, ám egyszersmind arra ítélve, hogy egy percig se élhessünk önállóan, leszakítottan szörnyszülött testvéreink testéről.”
A két idézet talán érzékelteti a szerzők stílusának rokonságát és eltérő árnyalatait, és idézhetném még frappáns megállapításaikat a mai ember „alkatrész érzetéről”; a mai Oblomovról, aki ágyban heverészés helyett tévét néz vagy autóra gyűjt, hogy kifusson a társas világól; a történelemről, mely vonatként szállít bennünket, és utasként a cselekvést állapottal cseréljük fel. Optálhatunk a fogalmazások árnyalatai mellett; Veress Zoltán levelei valamivel életesebbek, a Láng Gusztávé az elvonatkoztatottabbak, így alkatunk szerint vonzódhatunk az egyelvű vitázók akármelyikéhez, és ha valóban vonzódunk gondolataikhoz, akkor a szerzők elérték céljaikat: bevontak bennünket az emberi lét elveszett összhangjának keresésébe, mely nyilvánvaló törekvése ennek az égitestek és a világtörténelem méreteiben folyó és mégis lokalizált elmés társalgásnak. Nem mondom, részvételünk izgalmasabb lenne, ha a dialektikus ellentétpárokat (szolgálat–önkifejezés, nyugtalanság–harmónia, elidegenedés–közösségtudat, alkatrészpszichózis–teljességvágy, boldogság–boldogtalanság) élesebb, sőt sarkítottabb szembeállításokban tárgyalnák.
Nem lagymatagság a levélváltók szellemi egybesimulása, ez a „vitázó egyetértés , hanem egy tudatosan választott perspektíva velejárója. A szerzők a „húszezer éves jelen” méreteiben szemlélődnek és elmélkednek – korántsem rosszul és feltétlenül e hosszú történelmi időszak legfrissebb keletű szegmentumának vetületűben érvelnek a humánum szocialista kiteljesedéséért. Mégis húszezer esztendő távlatából a vitatott kérdések és jelenségek dimenziói más arányokat öltenek, mint amilyen súlyosaknak, égetőeknek érezzük őket napjaink szűkebb viszonylatában. Ki tudja, talán a szerzőknek van igazuk, amikor ilyen nemes felülemelkedettséggel és megértő távlatossággal szemlélik sorskérdéseinket, hiszen elvszerűen és javító hevülettel tárgyalnak róluk, mégha amérsékletesség fékjét pillanatra sem pihentetik. Talán nem éreznők ezt a távolitó bölcs nyugalmát – mellyel korunk nyugtalanságát is érzékletesen fogalmazzák meg –, ha a levelek stílusa nem hangsúlyozná az évezredeket felölelő dimenziót.
Az elvontság és magasztosság kifejezésbeli megnyilatkozása rokonítja ezt a gondolati és érzelmi töltetben nagyon is mai episztoláris publicisztikát a felvilágosodás hangvételével. A választékos nyelv és a mérsékletes szenvedélytől fűtött komolyság mintha merevítő patinával vonná be az izgő-mozgó gondolatok higanycseppjeit. „Ideje pontot tennem: este van, a levélírás magányt megosztó órája rég lejárt. Aludjuk az igazak nyugtalan álmát!” – zárja egyik levelét Láng Gusztáv; amennyire becsülendő a választott stílus töretlen követése és a kifejezés ereje, annyira hiányolandó a mai szellemiség határozottabb jele: a parányi humor, fanyarság, kétely és irónia. Hiszen a túlságosan komoly kérdések megemésztéséhez bizony szükségünk van egy kis fűszerre is. és a mai ember szellemi étvágygerjesztője mi egyéb, mint a komolyságot oldó irónia, az emelkedettséget földre szállító szellemi csínytevés, a feloldhatatlannak tűnő ellentmondásokat elviselhetővé enyhítő groteszk vízió. Hiszen mi élni akarjuk életünket, a világot magunkénak szeretnénk, és mindezt kizárólag az emelkedett bölcselő eszével aligha tudnánk elviselni.
Igaz, a boríték nélküli levelek szellemessége, másképpen ugyan, de mégis ilyen irányban hat, és igényeim egyéni alkatomnak függvényei. Ez az episztoláris beszélgetés nemcsak az esszé műfaját gazdagítja, hanem bevezet a szellemi mozgás szférájába, és rávilágít arra, hogy a nyílt szellemi konfrontációk idejét éljük, amikor az igazság keresése fontosabbnak tűnik, mint a már fellelt szellemi kincsek dédelgetése.
Megjelent A Hét II. évfolyama 12. számában, 1971. március 19-én.