Egyetlen hazai magyar avantgardista folyóiratunkat, az aradi Periszkópot legenda övezi, és talán innen ered irodalomtörténeti helyének és szerepének olykori mitizálása. Mint minden mitizálás, ez is akadályozza igazi mivoltának köztudatba hatolását. Sok szó esik róla, és eligazító közlemények is tudatosítják létezését. Maga a szerkesztője, Szántó György a Fekete éveimben közelről és belülről megírta folyóirata születésének és halálának kissé regényesített történetét, Szabó György és Gál István közös tanulmánya helytálló értékelést nyújt, Sőni Pál pedig az Avantgarde sugárzás című kötetében sokat és behatóan foglalkozik szerepével. Igaz, Bori Imre nagyszabású áttekintése meg sem említi, noha külön fejezetet szentel az általa nagyra értékelt romániai magyar avantgarde-nak. A közelítés tehát megindult, és addig is, amíg a Periszkóp anyagának újrakiadásával lehetővé válik a közvetlen ismerkedés, a félszázados évfordulón megkísérlem felvillantani a Periszkóp néhány vonását.
Különös ellentmondás mutatkozik a romániai magyar irodalom elzárkózó viszonyulása és a nemzetközi visszhang között. Erdélyben nagyjából közönyösen fogadták az aradi próbálkozást, még az új iránt annyira fogékony Osvát Kálmán sem ismerte fel úttörő jellegét. Igaz, az akkor középiskolás Méliusz József elragadtatással jegyezte fel diáknaplójába benyomásait a Periszkópról. A határokon túl olyan egyéniségek figyeltek fel nyomban a Periszkópra, mint Sinkó Ervin: „A rengeteg kép között elszórva irodalom és riport: az irodalom a legmodernebb formatörekvések jegyében és a revü végén Világriport címen apró anekdoták, hírnyalánkságok. Akármelyik német vagy angol magazint veszi kézbe az ember, ugyanez a sajátos anarchia, sokféleség, melyet nem tart össze semmi, csak a jelen, csak érdekességük a »publikum« számára. A Periszkóp érdekes dokumentuma egy a maga tárgyi gazdagságában, technikai tökéletességében is minden vezérlő ideától elhagyatott társadalomnak; már a gazdag illusztrációk is, a gondos, technikailag elsőrangú kiállítás is bizonyára népszerűvé fogják tenni, mert mindenki találhat benne valami – a maga számára – érdekeset“ – írja tárgyilagosan a Testvér című folyóiratában Sinkó Ervin, aki jó megfigyelőnek bizonyult, még ha az erdélyi közönség érdeklődését túl is becsülte.
Valóban, a Periszkóp mindenki számára íródott, és ezzel máris elkülönül az izmusokat hirdető, eleve szűk csoport – érdeklődésére építő lapoktól. Népszerű revü kívánt lenni, és ugyanakkor az új formatörekvések következetes népszerűsítője is.
E kettős célkitűzés alakíthatta ki azt a szerkesztői gyakorlatot, mely mellőzte az avantgarde-kiadványok jellegzetesen rikoltó hanghordozását, szélsőséges túlzásait, és nem törekedett a hagyományok öncélú felszámolására. Az izmusok nagy fellángolásainak végső fázisában születő aradi lap nem volt és nem is lehetett valamilyen pontosan körülhatárolt avantgarde-tömörülés közlönye, mert ilyen tömörülés nálunk nem létezett. Megfigyelhető ilyen szempontból közös vonása kortársaival, például a Contimporanullal és a Periszkópot időben és szerkesztési elvben követő Dokumentummal. Kassák Lajosnak ez a lapja már nem a Ma nyomdokain haladt, hanem a művészet és irodalom tektonikus mozgását regisztráló revü volt.
A címe is jelképes: a Periszkóp zárt helyről kitekintést nyújtó látcső elnevezése. Szerkesztője szerint a mecénás hajlamú nagyváradi szecessziós építész-nyomdász Spiegel Frici adományozta ezt a haditengerészetben használatos elnevezést.
Szántó György számára Arad a metropolisok után zátonynak tűnt, erről az elhagyatott helyről nyújtotta ki szerkesztői látcsövét a világ felé. Készséges és kitűnő segítőtársaival, elsősorban felesége közreműködésével, többet látott meg a művészet és irodalom megújulásából, mint sok ép szemű, és elhozta az akkor még önmagát kereső romániai magyar szellemi élet számára a világáramlásokat, a művészet és irodalom legújabb jelenségeit.
Értékelői méltán hangsúlyozzák a Periszkóp ismertető-feltáró jellegét. Ezt a hivatását példaszerűen teljesítette, s ha csupán ennyit tett volna, szolgálata akkor |s felbecsülhetetlen értékű marad. Mindent, ami a húszas évek derekán felfrissülést hozott irodalomban-művészetben, Aradra gyűjtött, hogy onnét a revü oldalain szerteáradjon a magyar olvasók felé. Az irodalom Apollinaire, Blaise Cendrars, Jean Cocteau, Ivan Goll, Tristan Tzara, Kassák Lajos, Déry Tibor, Illyés Gyula és a legharcosabbak: Földes Sándor és Szélpál Árpád műveivel jelentkezett. A képzőművészet impozáns felsorakozását olyan nevek biztosították, mint: Archipenko, Campendonk, Larionov, Pechstein, Picasso, Brâncuşi, Scharff, Chagall, Grosz, Kandinszky, Klee, Kokoschka, Léger, Modigliani, Tihanyi Lajos, Bortnyik Sándor, Kmetty János, Kádár Béla, Ferenczy Béni, Uitz Béla, Moholy Nagy László. Kétségtelen, az avantgarde nemzetközisége rányomta a maga sajátos bélyegét a Periszkópra, ez nem csupán szerzőinek megválogatásában érvényesült, hanem abban is, hogy német nyelven is közölt írásokat, mégis az aradi revü ugyanekkor a hazai magyar avantgardisták lapja volt. Az „aradi zátony” látcsöve felfedezte az avantgarde erdélyi magyar művelőit is, Becski Andor és Dienes László jelentkeztek a szerkesztő Szántó György gyakori társaságában, és az újítók sereghajtói: Fekete Tivadar és Wojticzky Gyula.
Azt is számba kell vennünk, hogy az aradi revü szerkesztői és szervezői között ott találjuk Fábry Zoltánt és az akkoriban Brassóból Párizsba vándorolt Halász Gyulát – a későbbi Brassait. A hazai modern képzőművészek jelenlétét Gallas Nándor, Kara Mihály, Kára Korber Nándor és az akkoriban Nagybányán dolgozó Perlrott-Csaba Vilmos képviselte. De hát a nevek idézése csupán jelzés lehet arról, amiért kiváló kortársai sokra becsülték a Periszkópot.
„Az erdélyiek néhány jelentős könyvön kívül komoly súlyt adtak törekvésüknek a »Korunk« című folyóirattal s még korábban a rövid életű, de nagy célokkal indult európai nívójú »Periszkóp« című revüvel” – írta 1926-ban Kassák Lajos.
Nagy célok és európai színvonal. A Periszkóp hírt adott a halódó futurizmusról és a születő szürrealizmusról, az analitikus architektúráról és a Bauhausról, Reinhardt-ról, aki már nem jelentett újdonságot, és Tajrovról, aki viszont az izgalmasan újat képviselte a színművészetben, a román és holland konstruktivistákról, kottamellékleten terjesztette Bartók népdalfeldolgozását, világjelenségként tárgyalta a bokszot és a rögbit. Mindezt nem a kívülálló objektivitásával, a közömbös szemlélő puszta érdeklődésével sorakoztatta egymás mellé, hanem szerkesztője akkori emberi-művészi hitvallásának tükrében értékelve és ítélkezve a szellemi világ örvénylő eseményei fölött.
A Periszkóp nem műszer volt, hanem szerkesztőjének érzékenységét kifejező emberi-művészi megnyilatkozás. Az aradi revü nagyvonalú esztétikai programjával Szántó György írásaiból ismerkedhetünk meg leginkább. Ennek a programnak az alappillére: a művészet értelme a forradalom szolgálata, az irányzatok közül erre a legalkalmasabb a konstruktivizmus. Bemutatkozásakor a Periszkóp így jelentkezett: „az embersors felfogója és kivetítője“ kíván lenni, és célja, hogy ezt „visszatükrözze magának az embernek”. Az emberiség útját két koordináta segítségével határozta meg Szántó György: a technika robbanásszerű térhódításával és az erkölcsi vívódással. Az első folyamatot főként az USA-ban vélte kibontakozni, a másodikat pedig Európa háborútól meggyötört népeinek felfokozott etikai érzékenységében, humánumában látta megnyilatkozni. A társadalmi forradalmat e kettő egybekapcsolásával remélte megvalósítani. Bőven akad vitatható a Periszkóp és Szántó György forradalmi koncepciójában, kétségtelen azonban, hogy őszintén vágyta és hirdette a gyökeres megújulást. Társadalomban és művészetben egyaránt. Világosan kiderül ez A művészet rendeltetése című tanulmányából: „A társadalmi berendezkedés szempontjából nézve kétféle művészet van: az egyik a társadalmi mozgalmakat megelőző, ez az agitatív művészet. A másik a mozgalmakkal egyidejűleg fellépő, nevezzük ezt kooperatív művészetnek. Ha történeti távlatból szemléljük a dolgokat, megfigyelhetjük, hogy a forradalmaknak mindig agitációs művészete volt. (…) A forradalmak művészete tehát profetikus, a reakció művészete csupán dokumentatív, kiszolgáló és regisztráló. Ebből következik, hogy a művészet pszichéje forradalmi…” A Periszkóp ennek a forradalmi lelkületű irodalomnak és művészetnek a revüje volt, és arra készült, hogy hazai talajon is kibontakoztassa a múltat lerázó és a jövőt közelítő, az európaiságot a legnemesebb értelemben valló alkotómunkát.
Sajnos túlságosan hamar befutotta pályaívét, belső energiái felemésztődtek, közönsége pedig nem tudta eltartani a nagy célokért induló, magasba törő aradi revüt. Utolsó számában, 1926 januárjában még biztatja önmagát, hogy folytathatja útját, de ez az önbátorítás már egyben búcsúzó hagyakozás is. „A múlt év márciusában indultunk meg, olyan tartalommal, terjedelemben és célkitűzésekkel, amely meglepett minden magyar olvasót (…). Körénk csoportosult minden haladó szellemű művész és a magyar közönség ama csoportja is, amely nem fél a tavaszi széltől és nem hunyorgat a sötétbe beözönlő világosságtól. Ez a művészgárda és ez a közönség volt egyedüli tőkénk, amelynek segítségével eddig megjelenhettünk. (…) Élünk, küszködve, mint minden jövő harcosa, új kultúrfrázisok, új eszmék pionírja, de élünk. Céljaink mezsgyéjét kijelöltük leszúrt zászlónkkal, és ha nem tudjuk a magyar tömegeket ezekig a zászlókig elvezetni, amelyeket az ő szeme még nem vesz ki tisztán, majd jönnek utánunk fiatalok, új energiák, akik a tömegeket a zászlók kijelölte új mezsgyékre vezetik.” Ekkor már tulajdonképpen nem is Szántó György szerkesztette a Periszkópot, hanem Zala Béla, aki később is próbálkozott avantgarde irodalmi szemle kiadásával.
Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a Periszkóp megszűnte után Szántó György is eltávolodott az avantgarde mozgalmaktól, és 1927-ben a Korunk oldalain némi rezignációval állapította meg a formabontó vihar elvonulását. A Periszkóp rövid létezése ellenére beírta nevét a romániai magyar irodalom történetébe. Frissítően hatott literatúránk alakulására, közvetlenül és közvetve számos író és művész alkotó munkájára, melyben lappangva vagy fellángolva jelentkeznek az avantgarde formai újításai és eszmei lázongásai.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 15. számában, 1975. április 11-én.