Bitay Árpád születésének hetvenötödik évfordulóján
„Azért vagyunk itt, hogy megszeressük, legkevésbé azért, hogy gyűlöljük egymást.”
1924 nyarán mondotta e szavakat Nicolae Iorga az általa kezdeményezett és vezetett Vǎlenii de Munte-i szabadegyetem záróelőadásán. A kurzus meghívott előadói között immár második éve azért volt ott Bitay Árpád is, hogy ezt a kölcsönös szeretetet, megértést, és ami mindkettőnek előfeltétele, a megismerést előmozdítsa.
Egy évvel később a Pásztortűz Almanachban maga is megfogalmazza ezt a hitvallást a magyar-román művelődési kapcsolatokról írott cikkében, mondván: semmi sem alkalmasabb arra, hogy a népeket lelkileg egymáshoz közel hozza, mint egymás irodalmának kölcsönös megismerése. A Romániában élő magyarság teljes tudatában van ennek az elvnek – hangsúlyozta –, s derekas munkát végzett mind a román irodalom megismerése, mind a sajátjának az ismertetése és feltárása terén.
E kettős feladatra vállalkozott hát Bitay Árpád: hogy bemutassa a román irodalmat a magyar közönségnek, és hogy feltárja és ismertesse a magyar irodalom értékeit a román olvasóközönségnek. Így lett rövid (fiatalon, alig 41 éves korában, 1937-ben hunyt el), két évtizedig sem tartó tudósi, előadói, irodalmi nagyköveti tevékenysége révén a megértés, az együttműködés, a barátság szervezője, hídverő, ahogy találóan nevezte őt Tabéry Géza.
Kezdte pedig azzal, ami legszükségesebb volt, mondhatni az ábécével. Előbb az irodalom terén: Kolozsvárt leánygimnáziumi tanár, amikor 1922-ben megjelentette A román irodalomtörténet összefoglaló áttekintése című rövid irodalmi kézikönyvét. Egy évre rá pedig a szó szoros értelmében is; az új körülmények közepette a romániai magyarságnak meg kellett ismernie nemcsak a beszélt, hanem az írott román nyelvet is: ezt szolgálta 1923-ban kiadott Rövid román nyelvtan különös tekintettel a hangváltozásokra című román nyelvtankönyv.
Mindkét művet megküldte Iorgának, és mindkettőért cserébe köszönő levelet kapott. 1922. július 31-én ezt írja Iorga Bitay Árpádnak: „Az ön könyve a legjobbak közül való, és kívánom, hogy juttassa el testvérei közé a mi lelkivilágunkat, ismertesse meg velük a mi felfogásunkat, azt, amely sohasem zárkózott el és nem is fog elzárkózni az ön népe igazi lelkiségének a megismerésétől.”
Egy évvel később, 1923 nyarán, ugyancsak Vǎlenii de Munteból postázza Iorga a következő sorokat: „Kedves Bitay úr! Az ön Nyelvtanának nagy haszna lesz. Jó megismerni azt az embert, aki mellett élsz, és nemcsak kívülről, hanem belülről is, és semmi sem vall többet rólunk, mint lelkünknek ez az ikonja, a nyelv.”
Pedig Bitay nem készült rá, hogy egész életében ennek az ikonnak a vallomásait, rezdüléseit, fénykiszóródását fogja tanulmányozni. Háromszéki szülők gyermeke volt, Budapesten született most 75 éve, 1896. július 20-án. 1915-ben érettségizett Gyulafehérvárt, még azon a nyáron behívták katonának, és 30 hónapot volt Doberdón. A háború után frissen szerzett jogi diplomáját fel sem használva, beiratkozik a kolozsvári egyetemre, román irodalom és nyelv szakra. 1923-ban ő volt a kolozsvári egyetem első román irodalom- és nyelvtanári képesítést szerzett magyar diákja. De már akkor harmadik esztendeje tanítja a román irodalmat a kolozsvári Mariánum leánygimnáziumban, 1929-től pedig Gyulafehérváron tanít. Közben felelősségteljes tisztségeket tölt be: rövid ideig titkára az Erdélyi Múzeumegyesületnek, 1931-ben a magyar nemzetiség ügyeivel foglalkozó miniszteri tanácsossá nevezik ki, majd hosszú ideig az Országos Tanügyi Főtanács egyetlen magyar tagja.
Így kapott egy életre szóló megbízatást a nagy ügy képviseletére, így folytatta ugyanolyan alázattal nagy elődjének, Veress Endrének buzgó, ügyszerető munkáját. Több száz cikkben tárta fel a közös múlt írott emlékeit, „mindent, ami románokról és magyarokról szól, hasznára mindazoknak, akik anélkül szűkölködve írnak és dolgoznak” – mint Veress Endre írta egy 1929-ben Bitayhoz intézett levelében.
1936-ban például Vǎlenii de Munten, a Datina Romǎneascǎ nyomdában, kinyomattatja egy kis füzetét. Címe: Din soarta „faimei lui Ștefan cel Mare”. – O apreciere maghiará din 1593. Prépostvári Bálint generális hadi népével többször is megfordult Munténiában és Moldovában, ismerte hát jól az ottani viszonyokat, s mint ilyen, írja Ștefan cel Mareról: „A régi jámbor István vajdának… vitézi híre-neve most is él és valamig ez a világ fenn áll, az ő hírneve el nem töröltetik”.
Kis epizód, egy adatgyűjtő tudós munkájának forgácsa csupán, de a Vǎlenii de Munte-i szabadegyetemen tárta a hallgatóság elé, az ottani nyomdában jelentette meg román nyelven. Kis epizód, de ilyenekből építette fel nagy művét. Kis epizód volt felolvasni a megsárgult levelet, de már nem volt az 15 éven keresztül minden évben előadást tartani Iorga nyári szabadegyetemén. Nem, mert ott a klasszikus magyar irodalmat és a jelenkori romániai magyar irodalmat, művészetet mutatta be. És hogyan?
Amikor Vörösmarty Mihály költészetéről tartott előadást, a román fővárosban jól ismert és elismert Cristobalddal szavaltatta el a Szép Ilonkát, a Vén cigányt; amikor Petőfi költészetéről beszélt Vǎlenii de Munten összegyűlt román és külföldi hallgatóinak, Brezeanut, a jeles színművészt kérte fel a költő verseinek tolmácsolására. Így szólalt meg a Prahova-völgyi nyaralóban Vörösmarty és Petőfi – román nyelven. És beszélt Báthory Istvánról, Szenczi Molnár Albertről, Orbán Balázsról. A Derzsi Lajos szerkesztésében megjelent Világirodalmi Lexikonban 103 címszóban bemutatta a román irodalmi és szellemi élet kiválóságait, és lefordította román nyelvre Kristóf György (a Ferdinánd Tudományegyetem magyar irodalom tanára) magyar irodalomtörténetét.
Petru V. Haneş a fordítás megjelentekor, 1934-ben a következő sorokat küldi Párizsból Bitaynak: „műveltségünk kárát látja annak, hogy oly kevéssé ismeri a magyart, és mindaz, ami oly nagymertékben járul hozzá, hogy ezt a megismerést siettesse, miként az ön műve, a javunkra válik”.
Hogy a megismerést – a kölcsönös megismerést – siettessük, mindig tovább mélyítsük, kell emlékeznünk Bitay Árpád hídverő munkásságára, amiről Méliusz József is beszélt nemrégiben, a bukaresti Gaál Gábor-emlékesten, és amiről Zaharia Stancu is beszélt az Utunknak a kolozsvári rádióstúdióban ugyancsak nemrég megtartott jubiláris költői estjén, s e munkásság legfőbb tanulságára, hogy nemcsak megismernünk kell azokat, akikkel együtt élünk, hanem magunkat is meg kell mutatnunk; most, szocialista demokráciánk kiteljesedésének éveiben még nagyobb arányokban, mint valaha is.
Megjelent A Hét II. évfolyama 30. számában 1971. július 23-án.