Pop Simion: Hófehér menet. Riportok. Fordította Forró László és Vajda Béla. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974.
Belelapozok, nem egészen vaktában, de a könyv közepébe… Az író részt vesz egy fekete-tengeri delfinvadászaton, és drámai sodrású beszámolójával vezekel a zsákmányszerzés véres kegyetlenségéért. Továbbá azon töpreng, hogy monográfiát kellene írnia szülővárosáról (Sóvásárhely), és az ifjúkori illúzióvilág képeit kezdi rendezgetni hozzá emlékeinek templomában, de rádöbben, hogy a rideg tények elhessentenék a gyermekkor szép színes madarát – inkább ne! Az Avas vidékéről írva először is iránta való nagy szerelmét vallja meg – és minden megállapítása és hasonlata egy-egy további szerelmi vallomás. A fát, tájaink emberének bölcsőtől sírig hűséges társát akarja rehabilitálni – például márványok, bronzok nimbuszával szemben –, és indítéka megint csak vágybéli: ács őseinek emléke fölött bánkódik, amiért ő szekercétől, erdejétől, mint forgács, oly messzire pattant. Ám nem passzív vezeklés, amit tesz, elmebeli ácskodásra adta a fejét, s mint forráshoz száll alá minduntalan „ javíthatatlan ácsi lényébe“. Ott nem vesztegeti hiába idejét, figyeli a fa lelkét, amely élet és varázslat is egyben: a hagyományokban való önmegmaradás, alkotásra ihlető-segítő, s a népi regevilág életközege is, ha akad egy varázsló, aki rostjaiból a szellemeket kiszabadítsa (Vida Géza a Mítoszokban), a végzet szelídítője (Stan Pálra? A patkóban), mementó a történelemben (Herr) s a szülőföldből még a halálon túlra is az ember után nyúló gyökér: a távolban elhalt honfitársnak a ruhájába egy fiatal lucfenyőt öltöztetnek és helyette azt temetik el az otthoniak (Az épület).
„Adjatok egy szilárd pontot… “ Széles lelkivilágot pásztáznak be Pop Simion gondolatai, de mozgatni egyetlen pont körül mozgatják a világot – és ez a saját szubjektív viszonyulása. E viszonyulás megváltása lelki kényszer, az indíték maga. Még találkozásainak a maguk életét élő emberei is arról ismerhetők fel, hogy a szerzőnek az időtől kifényesedett meghitt emlékeiből hivatnak elő az emlékező eszménykereső vágyakozását igazolni és áhítatos figyelmünket magukra vonni. Majdnem azt írtam, hogy templomi áhítatunkat kelteni. Egyik-másik élményét valóban sajátos misztérium párállja körül. A kötet címadó írása, amely a legszebb drámaiságot kibontó váza egy majdani (?) novellának – vagy már az lenne, három és fél kis oldalon (?) – egy ballada széljegyzetének ürügyén mondja el, hogy már béke van, de a háború szelleme még ott kísért a mezők felett és szedi a véres adót, az emberek pedig elhatározzák, hogy a szélrózsa minden irányába útnak indított juhnyájakkal aknátlanítanak (áldozattal békítik ki a haragvó istent), miáltal is a juhok feláldozása megváltja az emberi életeket. Másfajta misztériummal borzongat meg egy fogadalmi rituálé leírása: A zöldfa-vendéglőben évről évre koccintásra töltik az elesett bajtársak poharait is, s miközben az élők és holtak körülülte fehér asztal fölött az „akkori“ hideg fuvalma érzik, az élők saját szívükből mindig újragyújtják és őrzik a lángot. De a szellem, amelyet megidéznek – világunk és magunk ifjúsága forradalmi romantikájának szelleme. A szerző kitárulkozása tulajdonképpen befogadás: olyan eszményi világnak a szenvedélyes vállalása, amelybe valami módon a népi hiedelem- és szokásvilág is beépülhet – miért ne?
Ilyen kézügyből természetesen nem a tényközlés tárgyilagos nyelvén tudósító riportokat faragott, formált. Hanem inkább lírai hevületű karcolatokat, jegyzeteket, veretes elmefuttatásokat. Hogy nem mind riport? Nem annyira az írásműfajnak , hanem inkább magának a válogatásnak a mineműségét, mondjuk a szerkesztői szempontot keresném a kis könyvecskében –, de itt erről nincs mit mondani, mert a fülszöveg úgy tudja, hogy az országos erkölcsi összkép földrajzi szempontja érvényesült. Aztán a válogatott írások időtállóságát nézném. Nos, ez utóbbihoz a szerkesztő maga adja a nagy rostát, amikor többek között alkalmi újságcikkeket is újraközöltet, négy-öt évvel az eredeti megjelenés után, keltezési évszám mellőzésével súlyosbítva. S hogy az írásoknak legalább a fele mégsem vesztett frisseségéből, az eredeti – jelzett – erényeinek köszönhető, míg mások idejétmúltsága és a helyenként jelentkező elnagyoltság, rutinfordulat, ötletszerű poén esendőségében a szerzővel óhatatlanul osztozik az újságírás mindenkori időzavara…
A műformai meghatározást illető tévedésben pedig a riport-műfajjal kapcsolatos régebbi bizonytalanságunk maradványát gyanítom. Egy időben a riport dísztelenségét szégyellve irodalmi jelzővel akartunk menlevelet szerezni számára a maradandóságba. Bizonyára a gyerekcipő szorított, mert amit a kérdést körültapogató vita akkor nem ért el, a műfajnemesítésnek, ezt a módját értelmetlenné tette a riporteri gyakorlat kilombosodása. A riport pedig megmaradt önmagának: hiteles, mert tárgyilagos tudósításnak tényekről, jelenségekről, eseményekről. S akinek nem volt ideje, kedve vagy szuflája a riporteri oknyomozó, felmérő, kutató, mérlegelő munkára – ám mindenki akarta, sürgette a riportot! –, de volt belülről feszítő mondanivalója? Az elkezdett lírai riportot írni. Ebben a jelzőben az előző babonának a fordítottja misztifikál: a jelző a „túldíszítést“ igazolja, pontosabban a szubjektív hevületet, az elfogult meghittséget és a tényanyag foghíjait „menti“. Igaz, a személyes meggyőződés fűtötte kommentártól, jegyzettől a szabályos karcolatig sok hasznos és népszerű írói, közírói műforma elfér a lírai riport címszó alatt, a jelző, ha akarom, el is moshatja a riport műfaji határait – de minek?
Megjelent A Hét VI. évfolyama 7. számában, 1975. február 14-én.