• A természet nem feneketlen zsák
• Nagyüzemi méretekben tenyészthető a vadállomány
• A Deltát ismerni kell, hogy szeressük és óvjuk
• Világhírű nemzeti park… lehetősége
Beszélgetés Kiss János Botonddal, a tulceai Erdő- és Vadkutató Laboratórium tudományos kutatójával
– Talán öt éve, hogy olvastam első duna-deltai tudósítását. Akkor is, azután is mindig nagy szeretettel írt a deltavilágról. Tősgyökeres erdélyi ember, Décsén született, a kolozsvári egyetemet végezte. Hogyan lett ornitológus a szülőföldtől oly távoli Duna-deltában?
– Gyerekkorom óta szeretem az állatokat, első olvasmányaim között szerepelnek Fekete István csodálatos írásai, Brehmtől az Állatok világa, állatkönyvek, útleírások. Ezért is iratkoztam be később a természetrajz karra. Madarakkal az egyetemen kezdtem foglalkozni, dr. Koródi Gál János tanárom irányításával. Az államvizsgához való anyagot a Keleti és Nyugati Kárpátokban gyűjtöttem, eközben ismerkedtem meg egy jónevű ornitológussal, kinek ajánlására meghívtak a tulceai vadkutató Állomás egy kutatói állásáért hirdetett versenyvizsgára. Jelentkeztem, s megkaptam az állást.
– Minden útleírásban azt olvassuk, hogy a delta – madárparadicsom. Mit jelent ez a szakember, illetve a természettudomány számára?
– Képzeljünk el egy 4300 négyzetkilométeres területet, amelynek nagy része nádas, sással borított ősmocsár, de nem ritkák a kiöntéses láperdők vagy a sivár, futóhomokos dűnék sem. Közel háromszáz madárfajt jegyeztek fel erről a csodálatos területről, közöttük olyanokat is, amelyek legtöbb európai országban a kihalásig megritkultak. Érdemes megemlíteni például a rózsás- és borzasgödényt, a kis- és nagykócsagot, a vörös és fehér ásóludat, a kanalasgémet, batlát, kormorán-fajokat, réti és pusztai sast, és számos egyéb fajt… Öt nagy madárvonulási út önti ide, mint óriás tölcsérbe, vándorlás idején a madártömegeket. De nem csak a madarak… A növényvilág, a táj szintén egyedülálló,
– A szokványos útikalauzok általános megállapításain túlmenően vajon ismerjük mi eléggé – úgy értem, hogy az ország, a világ – ezt a romániai természeti ritkaságot?
– Publikálási lehetőségeinket számba véve azt mondhatom, hogy nem. Hazai ornitológiai folyóiratunk például még nem létezik, a vadászlapban, múzeumok évkönyveiben s más, hasonló fórumoknál lehet néha elhelyezni egy-egy szakcikket. Az idelátogató külföldi kollégák is tehetnének egyet-mást a Duna-delta jobb megismertetéséért, de ez is kétoldali kezdeményezést kíván. A külföldiek áradoznak, hogy a delta csodálatos, természetjárók számára felbecsülhetetlen, irigylésre méltó gyöngyszem, amit féltve kell óvni, őrizni. A hagyományos vendégszeretet mellett ők a kikapcsolódást értékelik. „Szabadulást a civilizáció béklyóiból’, az el nem csúfított, szűz természetet. Amit ők legfeljebb észlelnek, az számunkra a fő gond: a delta értékeinek megóvása, fejlesztése és tudományos gondozása.
– Amiből intézetüknek valószínűleg oroszlánrész jut. De maradjunk szűkebb munkakörénél. Kutatásai milyen szakterületre terjednek ki?
– Az Erdő- és Vadkutató Laboratórium különböző deltai érdekeltségű intézmények számára végzi kutatásait, szerződéses alapon, erdészeti, vadászati jellegű témákat vállalunk. Kutatási témám tárgya röviden: vadtelepítés és vadóvás. Furcsán hangzik ez, lévén szó a Duna-deltáról, amelyet, mint az előbb hivatkozott rá, csodás vadparadicsomként emlegetnek Európa-szerte. De nem feneketlen zsák a természet, kíméletesen kell belemarkolni. Bizony, erősen megcsappant a madárállomány és a szőrmés vad. Ennek pedig beláthatatlan következményei vannak, hisz a természetben minden összefügg, szerves egészet képez. Például egy kacsa vagy liba napi 50-70 gramm (szárazanyag) szerves trágyát juttat vissza a természet energia- és anyagforgalmába. Annyi madárnál ez napi sok ezer kilogrammra tehető, s igen jelentős, ha nem is éppen döntő mértékben járul hozzá a nádkitermelés vagy a növényi és állati plankton fejlődésének elősegítésén keresztül a halászat eredményességéhez is.
– A vadgazdálkodás körül lenne hiba?
– A madárvilág elszegényedésének oka, sajnos, csak másodsorban a nem megfelelő vadgazdálkodás. Azért sajnos, mert ezen adminisztratív intézkedésekkel rövidesen lehetne segíteni. Itt a környezet, a deltai biotópok (az itteni biocönozis, életközösség szerves tartozéka, illetve élőhelye) egyre gyorsuló ütemű degradálódásáról van szó. Egyes halastavak építésénél, kiöntéses, öreg füzesek felszámolásánál, csatornák kotrásánál gyakran nem voltak tekintettel a vízivad életének szükségleteire. Másrészt viszont fennáll egyes fajok elszaporodásának a veszélye. Ilyen a szürkevarjú és a szarka, ezek pedig különösen tavasszal, fészkelési időben felbecsülhetetlen károkat okoznak tojás- és fiókapusztításukkal. Nos, épp ezek irtásával kísérletezem. Ami pedig a vadtelepítést illeti, központi helyen a fácán áll (ez helyettesíti Európa-szerte a csökkenő nyúlállományt) meg a nagyüzemileg is tenyészthető félvad tőkés réce. Érdekes, egzotikus zsákmány volna az elvadult gyöngytyúk is, hogy más, különösebb fajt ne is említsek. Ezek a telepítési akciók nemcsak „rendelésre” biztosan szállítható vadat jelentenek az egyre szaporodó hazai és külföldi vadászvendégek részére, jelentős anyagi hasznot biztosítva, hanem általuk lehetővé válik az őshonos fauna kímélése is.
– Milyen eredményét tartja a legbecsesebbnek?
– Bevallom, annak örülök jobban, amit szabad időmben „fusizok”, hisz kedvtelésből csak olyasmin dolgozom, ami igazán érdekel. Volt már néhány, jelentősebb cikkem, dolgozatom is, ezek főleg szakemberek érdeklődésére tarthatnak számot. Eredményem? Jórészt a delta természeti adottságainak köszönhetem az eredményeket is, s csak az utána saját munkámnak. Látványosabb talán annak a két fajnak s egy alfajnak az esete, amelyet először én írtam le hazánk madárfaunája számára. Ezek: a mandarinréce, sarkisirály, vöröscsillagos kékbegy. Hasznos volt a helyi lapnál indított természetvédelmi tárgyú cikksorozatom, a pelikánok védelmére keltem, kimutatva, hogy nem károsítják a halászatot, s amellett a legjelentősebb idegenforgalmi látványosságot képviselik.
– A delta iránti szerelmével kezdtem beszélgetésünket. Szavaiból most a keserűséget is kiérzem. Mi történt? Nem a munkájával elégedetlen. Akkor hát…
– Hét éve vagyok itt. Soha el nem fakuló, álomszerű élmény volt első csónakutam a tulceai kikötőből az alig néhány kilométerre levő vadászházig. A kanyargó víziutak mentén kiskócsagoktól fehérlett a part. Selyemgémek, bakcsók nyüzsögtek mindenfele, kacsáknak, szárcsáknak se szeri, se száma. Ekkor láttam először batlát, nagykócsagot, kormoránt. Most… Nem tudok belenyugodni a „változhatatlanba”. Tudományos jelentősége mellett számolok azzal is, hogy a delta az eddiginél összehasonlíthatatlanul több jövedelmet hozhatna, s ráadásul világszerte tovább fokozhatná az országunk iránti érdeklődést, megbecsülést. Jól szervezett, tudományosan megalapozott turisztikára gondolok. A Turisztikai hivatal jelenleg egynapos kirándulásokat rendez hajóval a bel- és külföldi turisták részére, az útvonal változatlanul Tulceától Sulina fele tart Crișan községig, onnan Mila faluig, s visszafelé át a Furtună tavon Maliucra és Tulceába. A hajón pedig sajtot, vajat, sonkát, jobb esetben fagyasztott halból készült halételeket szolgálnak fel. A számtalan vízijárműtől háborgatott madárvilág természetesen messzire elkerüli ezt az útvonalat, s a turisták emiatt talán elégedetlenül távoznak.
– Mi hát a megoldás?
– Csak egy megoldást látok. Meg kell óvni a deltai biotópokat, de semmiképpen sem felszabdalni. Meg kell óvni a minél kevésbé zavart, az eredetihez hasonló állapotokat. Hiszen az ország féltett kincse a delta, de azonkívül európai, sőt világviszonylatban is egyik legjelentősebb természeti ritkaság. Érdemes lenne a Duna-delta egy részét legalább Nemzeti Parkká nyilvánítani! Kellene ide néhány jó biológus, erdőmérnök, állatorvos, vegyész, építészmérnök, sőt néprajzkutató s más szakember. Megfelelő laboratórium s jól kiképzett, fegyelmezett őrszemélyzet pedig elengedhetetlen. Egy ilyen nemzeti park minden látogatója belépti díjjal járulna hozzá a terület fenntartásához. Szervezett formában menne a természetjárás, filmezés, fotózás, halász- és fotószafarikat lehetne szervezni. Óvatosan s jó szervezéssel hazai és külföldi vadászokat is jó eredményekkel lehetne vadásztatni. De a halászatot és a nád értékesítését is össze kellene hangolni a sajátos természetvédelmi követelményekkel… Tudom, az illetékes szerveket foglalkoztatja a kérdés. Most is Bukarestből jött bizottság tanulmányozta a hatékonyabb védelem és fejlesztés módozatait. véleményünket meghallgatták. Mi pedig tenni akarunk. Minden bizonnyal megkapjuk hozzá a szükséges segítséget. A sajtó érdeklődését is hasznosnak tartom. Néhány nappal ezelőtt a Románia liberă-nak az a munkatársa látogatott meg, aki két évvel ezelőtt bátor természetvédelmi cikket írt Pȋnă cȋnd natura nu moare (Amíg a természet még meg nem hal) címmel, amellyel nagyon egyetértettem. Most folytatni akarja cikkének gondolatát, örvendek, hogy A Hetet is érdekli a mi munkánk és gondunk.
– Elképzelésében, látom, a fejlesztésnek velejárója a turisztika. Az egyik az értékek gyarapítása, a másik a hasznosítása. Vagy van köztük bensőbb összefüggés is?
– Van. Aki nem ismeri a természetet, nem is szeretheti, természetjárásra pedig igen jó „ürügy” a vadászat. Nem a divatos, sznobságból űzött vagy haszonleső vadászat, hanem az olyan, amikor már nem a zsákmány, hanem az élmény a fontosabb. Egy jó vadfotó például több kvalitást és utánajárást követel meg, mint maga a vad elejtése. Ezért is értékelem oly sokra. A kutyás vadászat viszont más. Itt a négylábú segítőtárssal való tökéletes összeműködés a lényeg, ez gyönyörködtet s adja az élményt. Az én Viktorom például mondhatni, nevezetes személyiség. „Civilizált” lény, a város és vadon körülményei között egyformán megállja a helyét. Szereti a Tarzan-filmeket (ő maga is több filmben szerepelt már), s minden nap végigszunyókálja az irodai óráimat, de küzdött már sebzett vadmacskával, rókával, nyestkutyával, többször fogott nyércet is, a különféle egyéb vad fajokról nem is szólva. Körülbelül kétezer madárfiat gyűrűztem meg a segítségével, zömmel küszvágó csért, de ritka székililét, ugartyúkot s más fajokat is. Ideális vadászeb.
– Itt már a vadászszenvedély beszél, de én megint a kutatói kérdem: további tervei?
– Szeretnék valami hasznosat tenni a delta érdekében. Megismertetni, megszerettetni, így talán hozzájárulnék a megtartásához. Együtt van az anyagom egy kisebb kiadványhoz, amely vadászati és turisztikai szem pontokból mérné fel ezt a területet. Próbálkoztam egyéb műfajjal is, Kvakk, a bakcsó címen állattörténet-sorozatban igyekszem bemutatni e csodálatos növény- és állatvilágot. De nem tudom, nyomdafestéket lát-e valaha? Még sokat kellene dolgoznom rajtuk, s mit szól a kiadó? Másik vágyam: egy trópusi expedícióban részt venni. Merész kívánság, de a deltai kemény élet eléggé felkészített erre is.
– Azért egy, talán minden idelátogatóban felmerülő kérdést nem tudok megspórolni. Kemény élet a deltai. Vagyis, meddig szándékszik ittmaradni?
– Ha valaki szereti a szakmáját, nem találja olyan nehéznek. A körülményeket pedig úgy veszem, ahogy vannak. Nem tudom, mihez kezdenék a deltán kívül. Visszatérjek a nyugodtabb élet kedvéért a katedrához vagy valami hivatalban unatkozzam végig az életet? Az én helyem egyelőre, s még sokáig talán, itt van.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 11. számában, 1973. március 16-án.
