Sóhaj
Álmodban lázas lepke száll,
suhan veled, suhan veled –
árnyéka párás pázsiton
puhán lebeg, puhán lebeg.
Egyik szárnyán az esti hold
ezüstje ég, ezüstje ég –
másik szárnyáról szöszke fény
kacsint feléd, kacsint feléd.
Tejként fejérlő hajnalok
felett repülsz, felett repülsz –
tűzként parázsló alkonyon
lependerülsz, lependerülsz.
Álmodban végre teljesül
az óhajod, az óhajod –
lassan lehulló lepke lesz
a sóhajod, a sóhajod…
Téli éjszakák
Alszik a csillag a csöndben:
alszik a lent is a föntben.
Hold vacog, alszik a tóban.
Őz nyoma távolodóban
halkan elalszik a hóban.
Altató
A játékmackók álmosak,
nézd, összedugják csepp fejük –
találgatják, hogy álmukban
vajon megint mi lesz velük?
Az egyik lomha dombtetőn,
hol égen lepke libben át,
belélegezné boldogan
a málna messzi illatát.
A másik fára mászna fel,
vagy csak csodálna egy fenyőt,
s lehemperedve friss füvön
eldörmicélne délelőtt.
A harmadik meg gyöngyöző,
fénytükrű tóban fürdene,
s minden gyereknek egy bödön
szép szőke mézet küldene.
A játékmackók alszanak,
a polcon összeér fejük –
mindegyik szépet álmodik,
pedig csak kóc a belsejük…
Az egyik mézet küld neked,
a másik ámul fenn a fán,
a harmadik már oly szabad –
a légbe szippant tétován…
A játékmackók álma mély,
oldalrabillen kis fejük –
talán mind rólad álmodik…
Aludj, álmodj te is velük…
Kankalin
Lomha felhők harmatán
hessenő a hajnal:
szellő szirmok garmadán
szálldos hosszú hajjal.
Május édes illatát
issza már a reggel:
égen ének illan át
egy madársereggel.
Szöszke lányok fürdenek
kisfiúk szemében:
pille-postát küldenek
szét a zsenge réten.
Csöpp legénykék lengenek
selymes fény-pehelyben:
zümmögőn kerengenék
víg virágkehelyben.
Én sem ülök fancsalin
kancsalítva mordan:
rámkacsint a kankalin
kuncogó csokorban.
Mackónóta
Jó mackóhoz illőn én is
csak várom a tavaszot –
táncos talpam beledermedt,
míg a hegyen havazott.
Úgy aludtam barlangomban
durmolgatva, mint a tej –
azt álmodtam, hogy csiklandoz
pimaszul egy hópehely…
Ami kevés mézem maradt,
béfagyott a csöbörbe,
míg álmomban a Télapó
bajuszomat pödörte…
Jó mackóhoz illőn lomhán
csak a tavaszt lesem én,
mert az morcos mackólelket
melengető esemény!
Hat nandu
Elindult Nepálba hat nandu:
Nem tudták, merre van Katmandu?
Nem sejtvén, hogy a Föld túl is tág,
Futottak a nandu turisták…
Hátukon sok, nehéz, nagy cuccal,
Találkoztak közben hat struccal.
Hat struccot kérdezett hat nandu:
“Jaj, kérem, merre van Katmandu?”
Válaszolt a struccok élstrucca:
“Katmandu innen csak két utca!
Ehejt van, ezen a fertályon…
Jobbra térsz, túl a Himalájon!”
Futottak a nandu turisták,
Nem tudván, hogy a Föld túl is tág!
Hat strucc jól átejtett hat nandut:
Azóta sem lelik Katmandut!
Hajnali csillag peremén
Hajnali csillag peremén
várjuk a reggelt, te meg én:
harmatozó fény a házunk,
mélybe kalimpál a lábunk.
Vacsoracsillag peremén
lessük az estét, te meg én:
elsuhanó fény a házunk,
reszket a mélyben a lábunk.
Földre bukó fény: te meg én.
Éjbe hunyó fény: te meg én.
Lobban a sóhaj-uszályunk:
csönd ciripelget utánunk.
Lapát Elek
Az én nevem Lapát Elek,
mert szemetet lapátolok,
éjjelente korán kelek:
kinn az utcán van ám dolog!
Csupa csikk és papírfecni
mindennapi szemetem:
nincsen ebben mit szeretni,
de én azért szeretem…
Ej, be csúf a fagylaltostya
lent a macskaköveken:
honnan tudnám, ki nyaldosta?
Szekerembe bevetem…
Hisz én volnék Lapát Elek,
ki seprek és lapátolok,
porfelleget terelgetek :
sepregetni vagány dolog!
Bár a város telejárta,
s ráhányt ezer szemetet:
reggel ragyog minden járda,
szinte bántja szemetek…
Sehol semmi tökmaghalom,
földönfutó falevél:
nem adódik több alkalom,
hogy belekapjon a szél…
Tisztes nevem Lapát Elek,
mert szemetet lapátolok,
bár én sose szemetelek:
szemetelni szamár dolog!
Tibeti gyermekdal
Szépen kérlek, Nagy Hódémon,
Ne fújj át rozzant bódémon,
Mert az nékem magtár, raktár,
Holdnaptárral pörgő kaptár!
Benne prémek, arak, jakvaj –
Jaj, ne érje harag, vak baj!
Ne törj át keskeny bódémon:
Esdőn esdek, Szent Hódémon!
Bolondos ének
Lehettem volna tengerész:
ismerne minden óceán,
mesés sziget, hét kontinens,
habverte város – ó, de hány!
Rám várna ringó messzi föld,
hová hajó csak elvihet –
fogadna pálmás partszegély,
napfény és pajkos delfinek…
Lehettem volna csillagász:
fürkészném éjek mély egét,
s ízlelgetném egy-egy bolygó
titokba burkolt szép nevét…
Tudóssá lettem volna bár,
ki sejti már – a föld forog,
s ezért a dibdáb dolgokon
nagynéha bölcsen fintorog.
Lehettem volna bármi más:
színész, karmester… Üsse kő –
esetleg festő, űrhajós,
költő vagy lepke-kergető!
Minden lehettem volna hát,
de én lettem – bolond dolog,
hogy egy tudósra, vagy talán
egy tengerészre gondolok…
Holderdő
Hétfőn holdra kéne menni,
s szilvaízzel jól bekenni.
Kedden korán kéne kelni,
s tiszta utcán énekelni.
Szeredán és csütörtökön
megélni egy sütőtökön,
s tejbekásás étkeken
tengni-lengni pénteken.
Szombaton meg hengergőzni,
héthatárnak sütni-főzni,
csak vasárnap csendesülni:
megfürödni, nyugton ülni.
Hétfőn újra holdra szállni,
s holderdőben elkószálni…
