A román–magyar közös múlt nagy történelmi fejezete 1848. De ha a kizárólagosságra törekvő nacionalista történetszemlélet mérgezett meg korszakot s ferdített el lényeget, akkor az szintén 1848. S ez nem véletlen s nem is érthetetlen. A feltörekvő nemzeti polgárság vad erővel ostromolta a feudalizmus korhadó építményét s a haladást fékező abszolutizmus minden tartozékát. Ebben a harcban a nemzeti szabadság gondolata eggyé forrott a társadalmi szabadság gondolatával, s erdélyi viszonylatban különösen eggyé forrott a jobbágyfelszabadítás és nemzetiségi jogegyenlőség eszméje. Ebben a küzdelemben edződött férfiúvá a havasi légiók legendás vezére, Avram Iancu is.
1824-ben született Vidrán parasztszülők második gyermekeként. Iskoláit Vidrán, Zalatnán és Kolozsvárt végezte, s a kolozsvári országgyűlések légkörében ismeri meg a reformer politika irányelveit, s mint fiatal joggyakornok izzó hévvel ad kifejezést a jobbágyrendszer elleni gyűlöletének.
A kolozsvári jogi-akadémia elvégzése után Szebenbe megy gyakornoknak, majd Marosvásárhelyre kerül, ahol a magyar kancellisták mellett harmincnégy román jogász dolgozott Erdély különböző részéről. A román és magyar joggyakornokok között szoros barátság alakult ki, de 1848 tavaszán a konzervatív erők még mindig a maradiság mellett kardoskodnak, különösen a nemzeti kérdésben.
Ebben a zavaros helyzetben Iancu az egyetlen megoldást választhatta, a nyílt cselekvés útjára lépett, s a második balázsfalvi gyűlés után egyre jobban elmérgesedő helyzetben visszavonult a hegyekbe, népe közé, melynek felfegyverzett légióival egyrészt gyakorlatilag megvalósította a jobbágyfelszabadítást, másfelől bevezette az anyanyelvű közigazgatást, és végsőkig ellenállt minden erőszakos pacifikáló kísérletnek.
Bem erdélyi győzelmei megingatták a császári erők pozícióit, de baráti gesztusait keresztezte Csányi kormánybiztos erdélyi működése, ki a szigor és rend nevében rögtönítélő bíróságokkal s a represszió fegyverével kívánt érvényt szerezni az autoritásnak. Bemmel szemben Csányi nem a testvérharcok okának kiküszöbölésével, s nem méltányos megegyezéssel akarta a románokat s Iancut megnyerni a magyar forradalommal való együttműködésre, hanem a béke erőszakos helyreállításával. Bem a román–magyar megegyezést nemzetközi vonatkozásában szemlélte s ennek a szellemében vette fel a kapcsolatot a Munteniából Szebenbe menekült Cezar Bolliackal is.
A megegyezést maga Iancu és közvetlen harcostársa, Buteanu is szívből óhajtotta. A kölcsönös bizalmatlanság azonban ekkor oly nagy volt, hogy annak áthidalása tapintatot és megértést igényelt volna. Ennek szükségét legjobban Buteanu sorai tükrözik, ki többek között a következőket írja Csutak ezredesnek: Úgy látom, hogy önök a szabadság, egyenlőség, és testvériség elvei mellett működnek – nagyon csodálkozom, hiszen mi, románok is azon elvből kiindulva küzdünk, s mióta ezen küzdelmet megkezdettük, mindig a valódi szabadságot és nemzetünk politikai léte elismerését kiáltottuk, azt tűztük ki jelszavul, amellett élünk s halunk. Ha tehát önök is emellett küzdenek, akkor köztünk semmi különbség, és kár annyi vért ontaniok minden siker nélkül, mert azt nem kívánja, nem is hozza magával a testvériség elve.
Iancu és Buteanu a szembeállás perceiben is a forradalmi ifjúság szemszögéből nézték a dolgokat. Az elfogulatlansággal igazán nem illethető Jancsó Benedek írja 1848/49 Iancujáról: Ábrándos, rajongó fiatalember volt, tipikus alakja a negyvenes évek ifjúságának. Nemzetiség, nemzeti szabadság, általános emberi jogok, egyenlőség, függetlenség, világszabadság voltak azok az eszmék, amelyek e nemzedék jobbjainak lelkivilágát eltöltötték… A kritika, a kételkedés még nem bántotta ifjú lelköket: hitök szilárd és rendíthetetlen volt a forradalomban mint a társadalmi és politikai megváltás egyetlen eszközében. Iancu is született ideális forradalmár volt, mint akárcsak Petőfi és Vasvári, vagy a többi magyar ifjú. Ugyanazon eszmei világban, ugyanazon szellemi légkörben nőtt fel, mint a korabeli magyar ifjak.
Valóban, Iancu nem hitt Bécsnek, a megegyezést kereste, s szívesen fogadta Kossuth küldöttét, Dragoșt, de a tárgyalások minden sikerét meghiúsította Hatvani esztelen abrudbányai támadása, melynek annyi ártatlan élet esett áldozatul. Valamennyi haladó magyar történész és politikus elítélte Hatvani „őrült csínyét”, Klapka egyenesen főbe akarta lövetni.
A cári csapatok betörése és sikeres előrenyomulása azonban új helyzetet teremtett. Iancu világosan látta már az egymással szövetkezett császári-cári ellenforradalom következményeit. Midőn Simonffy alezredes Vaskóhról meleg hangú levélben keresi Iancuval a tárgyalások új fonalát, Iancu hasonló hangnemben válaszol… Mindkét oldalról látjuk, hogy a veszedelem közelről fenyeget bennünket s mégsem tudunk megegyezni… még agóniánkban sem tudunk közelebbről értekezni… Higgyék azonban uraim, hogy felkelésünk nem Ausztria ámítására következett be (mint ahogyan önök tévesen vannak értesülve), hanem felkeltett bennünket politikai nemzetiségünk el nem ismerése, az erdélyi magyar feudálisok és arisztokraták zsarnoksága és barbársága…
Mikor Bălcescu személyesen egyengeti a megegyezés útjait a magyar forradalmi kormány és Iancu között, 1849. augusztus 3-án Iancu maga is semlegességet és fegyvernyugvást ígér…
Hogy meggyőzzük önöket a magyar nemzet iránt táplált testvéri érzületről – olvashatjuk Iancu sorait – elhatároztuk, hogy a harcok egész ideje alatt semlegesek maradunk a magyar hadsereggel szemben, mi nem támadjuk meg, csak védekezni fogunk, ha minket támadás érne… Reméljük, hogy ezt a semlegességet respektálni fogja úgy a magyar kormány, mint hadseregének vezetői.
A dolgok tragikus alakulása közismert. Görgey Világos melletti fegyverletétele, Haynau aradi vérengzése, a császári abszolutizmus rémtettei, a bécsi udvar hazug hitszegő politikája világossá tették Iancu előtt a dolgok tragikus állását. A Iancu–Kossuth féle tárgyalások megfelelő alapot szolgáltattak Bécs számára, hogy a forradalom leverése után felszámolják Iancu mozgalmát is. Iancu és Bécs között a konfliktus egyre erőteljesebben vetődött a felszínre. Iancu bécsi útja sikertelenül végződik, a balázsfalvi program nemzeti követeléseinek teljesítését Bécs megtagadja. Iancu csalódása és belső konfliktusa most már teljessé válik. Visszavonul havasi népének körébe, s mint a parasztok legelő-perének védelmezője, utolsó szalmaszálként, teljes belső meghasonlásban eleget tesz barátai unszolásának, hogy még egyszer megkísérelje a császár bizalmának megnyerését a románok iránt. A Ferenc József erdélyi útja alkalmával rendezett ünnepi fogadtatáskor azonban megtagad mindenféle személyes találkozást, s a kitüntetést is visszautasítja.
Tartózkodása, a császári kitüntetés visszautasítása most már nyílt okot szolgáltat az abszolutizmus számára, hogy Iancu ellen megindíthassák a hajszát. 1852. augusztus 17-én letartóztatják s csendőrszuronyok között Gyulafehérvárra viszik. Pár napi fogva tartása alatt durván brutalizálják, s ez megadja a végső lökést a teljes tudathasadás felé.
Életének hátralévő része bolyongás, s csak a havasi erdők s a móc parasztok között talál némi nyugalomra. 1872. szeptember 10-én súlyos belső vérzés következtében szervezete végképp felmondja a szolgálatot. Három nappal később, Cebén, Horea tölgyfája alatt a nép hatalmas részvéte mellett helyezik örök nyugalomra.
Üstökösszerű élete nagyszerű tanulság múlt, jelen és jövő számára. Tiszta szándékát, forradalmi elveit, ragyogó szervezőkészségét keresztezte korának sajátságosán szétágazó, ellentmondásokkal teli világa. Igazán a 48-as fiatalok forradalmisága jellemezte. Szíve, lelke mélyén a 48-as fiatalokkal érzett együtt.
Mind életében, mind halála után az egyszerű magyar parasztok és munkások körében rokonszenvnek örvendett. Az 1848-as szabadságeszmék lankadatlan bajnokának tekintették, nevét az osztrák–magyar kiegyezést megtagadó turini remete nevével együtt emlegették. Mikor 1850 februárjában Bécs felé vezető útja alkalmával Nagyváradra ért, nagy tömeg fogadta s éljenezte meg. Szerencsétlen bolyongásai közepette is mindig tárt ajtókra talált. S ha a román nemzeti mozgalmat néha vad kirohanások érték a kiegyezéskori magyar nacionalizmus részéről, Iancu személyéről általában a tisztelet hangján beszéltek. Lukács Béla írta 1866-ban: „Tragikus végzetű egyéniség áll előttünk. Ez az alak, amely a sors csapásai alatt összegörnyedt s a szörnyű viharok nyomait viseli magán, hajdan daliás volt, mikor pompás nemzeti öltözékében százezreknek osztogatta parancsait. Azt a lelket, amely egykor e szép alakban lakott, s amely önmagával meghasonulva most pusztulóban van, egykor a legnemesebb eszmék lelkesítették.”
Születésének 150. évfordulóján a jobbágyfelszabadítás és nemzeti szabadság rendíthetetlen bajnokát tiszteljük benne, az egyetemes emberi szabadság zászlóvivőjét, kinek emléke kitörölhetetlen maradt az egyszerű nép szívében.
Megjelent A Hét V. évfolyama 23. számában, 1974. június 7-én.