„Megfogott a zeneszerző igen kifejező arca, amint azzal a régi hengeres hangrögzítő szerkezettel vesz föl népdalokat erdélyi parasztoktól Drakula-földön.”
Az egyik legnépszerűbb és legnagyobb példányszámban eladott spanyol nyelvű napilapban, az El Paísban olvastam a minap egy eddig kiadatlan interjút a kolumbiai íróval. García Márquez a Száz év magány megjelenése után, 1982-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Az interjúban azt fejtegeti, hogy a zene mindvégig jelen volt regényeiben: például a Száz év magány egy 450 oldalas vallenato, a Szerelem a kolera idején pedig egy 380 oldalas bolero.
(A vallenato egy Kolumbiából származó, több stíluselemet tömörítő latin zenei műfaj, amely egész Latin-Amerikában népszerű. A bolero lassú tempójú zenei forma, Spanyolországból ered, de Kubából kiindulva meghódította egész Latin-Amerikát – és a világot, Ravelig és Bizet-ig bezárólag.)
Egy közismert havannai boleró Plácido Domingo előadásában:
Az interjúból – kissé tömörítve – ezeket jegyeztem meg: „…emlékszem egy megrendítő fotóra a Bartók Béla életét illusztráló albumból – megfogott a zeneszerző igen kifejező arca is – melyen azzal a régi hengeres hangrögzítő szerkezettel vesz föl népdalokat erdélyi parasztoktól Drakula-földön – merthogy Bartók a földije volt Drakulának… Végső soron minden zene, a klasszikus és a népi egyaránt, a nép dalaiban gyökerezik. …”
Nem tudom, milyen Bartók-fotót láthatott a kolumbiai író – íme, találomra két ilyen tárgyú fényképe:
Az író így folytatja: „… a hetvenes évek elején éppen Barcelonában éltem, mikor nekiültem megírni A pátriárka alkonyát. Azokban a napokban rengeteg Bartókot hallgattam – nagyon szeretem a harmadik zongoraversenyét… Írás közben azonban sosem tudok zenét hallgatni, mert a muzsika egy bizonyos ponton elkezd elnyomni, és amit hallok, jobban megfog, mint amit írok… Könnyebben eljut hozzám a zene mint az irodalom… pontosabban: a muzsika mindig mélyebb benyomást tesz rám, mint az irodalom. Írás közben ezért sosem szól nálam zene, de valójában mindig el vagyok benne mélyedve, amikor írok… Ezzel együtt mégis elcsodálkoztam, mikor a regény megjelenése után néhány irodalmi és zenei szakértő azt bizonygatta , hogy a könyv egész szerkezete Bartókra épül, erre a zongoraversenyre, még egyes tételei is hasonlítanak – bár az indoklást nem mindig értettem pontosan…„
Kissé átfogalmazva a szakértői véleményeket: mintha azt állították volna, hogy García Márquez kottaként használta Bartók zongorakoncertjét a regényéhez… Mindenesetre, nem sokkal a barcelonai évek után neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat.
A díjátvétel érdekessége volt, hogy a karibi-térségi író az elvárt frakkos-csokornyakkendős formális öltözék helyett karibi ünnepi népviseletben, a guajabera elnevezésű kivingben vette át az elismerést 1982-ben.
