Ülök a szúrt szemű, aprócska szobrok előtt, s nem tudom, hova hessenteni az emléket, hogy gyermekkorunkban tenyerünk között sodortuk a taposott agyagot, s körömmel, ágvéggel fület, orrot, kacska kezet is karcoltunk a csutkányi semmiségekre. Játékból, unaloműzésből készítettünk pólyásbabát, őrségben álló vitézt, kinek mi jutott eszébe. Akár az ősember, aki kezébe vette a rögöt, hogy megdobja vele a szomszédját vagy a madarat, s míg várt, gyúrni, alakítani kezdte a masszát.
Ilyenfajta gondolatok motoszkálnak bennem, miközben nézem Jakabovits Márta kisszobrait, s fölötlik bennem, mekkora önfegyelem, művészi alázat és mértéktartás kell ahhoz, hogy az egyszeri látást látásmóddá, látomássá, művészi rendszerré építse. Hogy megtartsa a kisplasztika talán legősibb alapformáját, a korongoltságot, s ne rugaszkodjon el a legtermészetesebb alapforma világától.
A legegyszerűbb – almára, körtére, burgonyára, dísztökre, makkra emlékeztető –térformákat alig apró rádolgozással néhány karcolással igazítja ember-, néha állatformájúvá, s az alakok máris élni kezdenek. Emberalakúak pöffeszkednek, megalázkodnak, sunyítanak; süketek, vakok, szemforgatók.
Mesterségbeli tudás, mesés fantázia, hangsúlyos társadalmi, emberi felelősség, művészi lelkiismeret ötvöződése teszi e kis szobrokat jelentős emberi mondanivalók hordozójává. Néha az az érzésem, hogy minden kisagyag-szoborban manók alusszák álmukat, nem gonoszak, csak huncut kis teremtések, akikről nem tudhatni, hogy tréfára vagy riadalomkeltésre készülődnek-e?!
Megjelent A Hét V. évfolyama 14. számában 1974. április 5-én.
