A lexikonok szigorú pontossággal rögzítik a nemzet emlékezetében megőrzésre érdemes emberek életútjának emlékeit. Féja Gézáról is olvashatjuk, hogy milyen nagy szerepe volt az 1930-as években az addig magára hagyott, a társadalomból kirekesztett parasztság felemeléséért indított szellemi és politikai mozgalmakban. Munkatársa, szerkesztője volt a radikális változást akaró pártok újságjainak, egyik kidolgozója az új társadalmi összefogást akaró Márciusi Front programjának.
Igazán ismertté az 1937-ben megjelent Viharsarok című szociográfiája tette, amely országos visszhangot váltott ki. 1945-1956 között őt is kirekesztették az irodalmi életből, de az általa ismertetett Viharsarok menedéket biztosított számára, könyvtárosként dolgozhatott Békéscsabán. 1956-ban a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár tudományos munkatársa lett, ahol nyugdíjazásáig tevékenykedett. 1978. augusztus 14-én hunyt el.
Nemcsak a valóságot jól ismerő író volt, de a történelmi és politikai folyamatok mélyébe is látott. Elemző képességét talán a legjobban a két világháború közötti korszak legjelentősebb államférfijáról készített írása bizonyítja.
Gróf Bethlen István, a Horthy nevéhez kapcsolódó keresztény-liberális korszak megalapozója, 1921-1931 között Magyarország miniszterelnöke, később a kormányzó „szürke eminenciása”, tanácsadója volt. Annak idején „második honalapítónak” is tekintették, hiszen meghatározó szerepe volt a Trianon után széthulló ország újjászervezésében, működőképessé tételében. Politikai hatalmát az 1922-ben létrehozott, majd 1932-ben újjászervezett Nemzeti Egység Pártjára alapozta, amely kényelmes parlamenti többséget biztosított a kormányzó párt számára.
Számos reform intézkedést is bevezetett: például kiszélesítette a társadalombiztosítást, korszerűsítette és tömegek számára tette elérhetővé az iskolarendszert. Különféle politikai alkukkal és kedvezményekkel átmenetileg nyugalmat tudott teremteni, de a rendszer mélyében rejlő társadalmi ellentéteket, elsősorban a milliós falusi és városi szegénység nyomasztó helyzetének gyökeres rendezését nem oldhatta meg, mert az ellenkezett volna az általa képviselt nagybirtok érdekeivel. Reformjai felemásra sikeredtek, a nemzet egészére ható revízióról pedig kiderült, hogy annak az ára az ország függetlenségének elvesztése, a fasiszta Itália és Németország kiszolgálása lesz, amit ő nem vállalhatott.
Féja Géza, 1932-ben róla írta az alábbiakat: „Bethlen István beszél és jaj, minő közhelyekkel teli, milyen lendület nélküli, milyen üres ez a beszéd. A bukófélben lévő diktátor szürkesége ömlik el rajta. Míg a hatalom a kezében volt, valami ingerlő titokzatosság, sejtelmesség vette körül ezt az embert. Azt hitték sokan, hogy száraz mondatai és erőszakos tettei mögött talán-talán nagy politikai célok is rejtőznek. Most elfoszlott ez a varázs, és csak a hatalomhoz való mindenáron ragaszkodást, fanatikus kapkodást látjuk benne.
Egy vezérlő motívuma volt egész beszédének: letagadni, elleplezni a magyar kérdést. Azt a hitet szeretné kelteni, hogy ennek a rettenetes magyar valóságnak nincsenek belpolitikai okai. Hogy rettentő rendszerének bűnei és a mai kormány tehetetlensége semminek sem oka. Csak a világválság… Más baj nincs is! Szembekötősdit akar játszani továbbra is a magyar társadalommal. Azt hiszi, hogy még mindig van mód és lehetőség erre. Szegény hit, nagyot fog csalódni!
Még mindig nem vette észre, hogy óriási szociális kérdések vajúdnak Magyarországon.
Még mindig nem vette észre, hogy mind Európában, mind itten lehanyatlott a csillaga. (…) Hogy az egységpárt tisztábbik fele félénken, de mégis visszatérése ellen készíti öklét. Azt hiszi, hogy az erőszak, a hatalmi taktika a legfőbb emberi erő. Azt hiszi, hogy továbbra is szerencséje lesz, politikai ellenfelei továbbra is meghalnak vagy kivándorolnak, és a nemzet némán fogja tűrni mindenható erőszakosságát.
(…) Szétszóródtunk mindenfelé, Franciaország bányáiban ott hull a verítékünk, Brazília emberirtó munkahelyein folyik szét életünk vére: itthon sápadunk és pusztulunk a bank, a kapitalizmus fekete árnyékában. Egyre nehezebb a kenyér. Tépett hadsoraink menetelnek a munka felé, és csaló lidércfény lett a munkából. Ki fog új hitet adni nekünk?
Bethlen beszél… A csatlósok tapsa is felzúg. Még zúg az álláshalmozók, kijárók, a tegnapból idekonzervált múmiák, az opportunisták és az alkuvók zűrzavarja, de lassan-lassan föléjük nőnek, rájuk rivallnak a fátum igéi. És mint a kikerülhetetlen hajnal, nagy harcok és nagy ítéletek napjait küldi a történelem Hungária felé.” (Szabadság, 1932. május 8.)
Az idézett cikk nemcsak a csillogó felszínen ünnepelt politikus mögötti örvényeket sejteti. Azt is kifejezi, hogy a politikában a legkegyetlenebb valóság törvényei működnek. A politikai siker eredményei sohasem időtállóak, csak egy-egy korszakban lehetnek fontosak.
A Bethlen által teremtett rendszer a társadalomban végbement változások, elsősorban a gazdasági gondok és a társadalmi feszültségek nyomán egyre nehezebben működött. A parlamenti többség támogatásával elfogadtatott „Felhatalmazási törvény” ugyan lehetőséget adott a baloldal féken tartására, még a statárium kihirdetésére is, de nem akadályozta meg a rendszerét szélsőjobb oldalról támadó erők visszaszorítását.
1931 augusztusában lemondott. Utódja Horthy másik bizalmasa, Károlyi Gyula gróf lett, de a gyökeres változásoknak ő sem tudta útját állni, egy év után ő is lemondott. Egykori nagyságuk árnyékában csak politikai törpék születhettek, ezért távozásukkal zűrzavart és széthullást hagytak örökül a nemzetre.
Hasonló a helyzet az évtizedekig ellenzékben vitézkedő politikusokkal és követőikkel is, akik mantrázott jelszavai már nem gyújtanak tüzet a lelkekben, hatalmukat féltő szánalmas kisemberekké lettek. 1932-ben sokan újra Bethlen visszatérését várták, de a hatalom mégsem az övé lett, hanem az akkori „korszellemnek” megfelelő radikális fajvédő, Gömbös Gyula kezébe került, aki egy szélsőjobboldali fordulatot hajtott végre a magyar politikában, az ország sorsát a német birodalom törekvéseihez igazította. Az egykori politikusok emlékét legfeljebb a történelemkönyvek őrzik, míg az akkori szellemi ellenfeleik gondolatai tovább élnek.
Ajánlom azoknak a politikusoknak, akik önmaguk szobrává váltak.
A szerző társadalomkutató, ny. főiskolai tanár.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. augusztus 14-én.