Sokan és sokfélét írtak már 1956-ról, az utolsó magyar forradalomról és szabadságharcról. A sokszínűség természetes, hiszen a különféle sorsokba szorult magyar társadalom minden csoportja másképpen fejezte ki benne a változás iránti vágyát. A történelmi eseményekben eligazodni, a tényekkel szembenézni és az igazságot kimondani nagyon nehéz, mert minden esemény ezernyi szálból szövődik.
A történészek dolga, hogy a magyar forradalmat a nagyhatalmak világméretű vetélkedésének látóköréből értékeljék. Annyi azonban biztos, hogy a Sztálin halálát (1953) követő belső harcok minden „szocialista” országban felerősítették a totális diktatúrát elvető csoportokat, és egyre szélesebb körben vált nyilvánvalóvá a rendszer fenntarthatatlansága, a változtatások elkerülhetetlensége, amit a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. Kogresszusa is megerősített.
A gazdasági-társadalmi és ideológiai válság elbizonytalanította a hatalmon lévőket is. Megdőlt az a korábban mindenkit átható érzés, ami minden elnyomó rendszer sajátja, hogy – Orwellt idézve – „a történelem nyugvópontra jutott. Már csak a jelen létezik, amelyben a pártnak mindig igaza van.” Most egyre többen úgy érezték, hogy minden megtörténhet, napok alatt vissza lehet szerezni a jövőt.
Az 1956-ban, a lengyelországi Poznanban kirobbant munkásfelkelés nyomán leváltották az ottani sztálinista pártvezetést, és a Nagy Imréhez hasonló változásokat hirdető Gomulka lett az új vezető, aki megkezdte a reformok bevezetését. A régi pártelit ellenszegült, ezért október 19-én a visszarendeződés ellen szovjetellenes tüntetésekké váló mozgalmak indultak. A helyzet Magyarországon is hasonló volt, tömegek követelték a változásokat. Október 6-án sor került Rajk László és társai újratemetésére. Aznap este G. B. Shaw Szent Johannájának szegedi bemutatását a közönség tüntetéssé változtatta – a parázs felizzott. De meddig mehetnek, milyenek lehetnek a változtatások?
Abban teljes egyetértés volt, hogy független és szabad Magyarországot akarnak, de annak megvalósítását már különbözőképpen képzelték el. Az október 23-át megelőző hetekben több helyen is létrejöttek a változásokat tervező közösségek. Ott voltak a Nagy Imre körül csoportosult reformkommunisták, akik egy „magyar szocializmus ” útját keresték. A pesti írók egy csoportja valamiféle népi demokráciáról, mások egyfajta polgári demokrácia létrehozásáról tanácskoztak, de azok is szervezkedtek, akik a korábbi Horthy-rendszerhez hasonló világot akartak teremteni. Ám a változások elindítója a Rákosi-diktatúra által megalázott és ezért elkeseredett, változást akaró tömeg volt. Az ő vágyaikat fogalmazták meg a gyermekeik – azok a fiatal egyetemisták, akik elsőként álltak ki a változások követelésével.
Nem véletlen, hogy elsőként a rendszer legjobban kizsákmányolt áldozatainak, a magyar falunak a szülöttei, többségükben a vidéki értelmiségből származók mozdultak meg. Október 16-án Szegeden a pártállam ifjúsági szervezetének, a DISZ-nek az ülésén fogalmazódott meg egy független ifjúsági egyesület követelése, és létre is hozták azt. Október 20-án tartott programalkotó nagygyűlésükön tűzték ki a szervezet céljait, amelyek az egyetemi autonómia létrehozásán és az ottani működés demokratizálásán túl a nép legfontosabb követeléseire is kiterjedtek. Demokratikus választásokat, a begyűjtési rendszer megszüntetését, az idegen csapatok kivonását és más, fontos változtatásokat követeltek, amelyeket a kongresszus 12 tagja vitt széjjel a többi egyetemi városokba, Budapestre, Pécsre, Sopronba, Miskolcra és Debrecenbe.
Ahogyan 1848-ban a Nemzeti dal hatott a lelkekre, úgy lelkesítette az ifjúságot az akkori légkörben a változások főszervezőjének, Kiss Dénesnek a Velünk, vagy ellenünk című verse. Egy részlet a sokszorosított és sokfelé eljutott versből: „Utódai a mártíroknak – / mi döntsük el a holnapunk! / Bitófák nőnek virágok közt, / ha nem merünk, ha hallgatunk: / Kiégetik a lelkünket, / Férgek marják az életünk! / Holnap már késő: ma kiáltsunk! / Ki van velünk és ellenünk.”
Az egymással kapcsolatot teremtő diákság első közös célkitűzése a lengyel néppel szolidáris tüntetések szervezése volt, aminek az előkészítését október 22-én a Műegyetemen tartották. Itt fogalmazták meg 16 pontjukat, amelyek között már a rendszer teljes átalakítását jelentő követelések is helyet kaptak: például a Nagy Imre vezette új kormány kinevezése, a Kossuth címer visszaállítása, a Sztálin szobor eltávolítása. Itt határozták el, hogy másnap országszerte tüntetéseket tartanak. Október 23-án az első tüntetés Debrecenben kezdődött, amelyik délutánra már többezres tömegtüntetéssé vált, amit a rendőrség fegyverrel oszlatott fel.
A két halott és a sebesültek híre gyorsan eljutott a fővárosba is. A Bem szobornál a diákok szervezte tüntetéshez kapcsolódott a Magyar Írók Szövetsége is, és a felforrósodott közhangulat hatására a több tízezresre nőtt tömeg a Rádióhoz vonult, hogy követeléseit beolvashassa. Ott azonban az események váratlan fordulatot vettek, fegyveres forradalommá, majd a szovjet csapatok beavatkozása nyomán nemzeti szabadságharccá váltak, amely a hősies küzdelem ellenére elvérzett a nagyhatalmi érdekek erőszakjával szemben.
A forradalom tüzének lángra lobbantói, igazi hősei a fiatalok voltak, akik nem a régi rendszert akarták visszahozni, hanem egy olyan szabad, független, demokratikus ország jövőjében hittek, amely mindenkinek emberi sorsot teremt. Nem szabad hagyni, hogy kivesszen annak az emléke, hogy a magyarság a szabad Európához akart tartozni. Úgy tűnik, hogy valahol elveszítettük 1956 közszellemiségét, és újra az ifjúságra vár egy közös nemzeti jövő megteremtése.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. október 22-én.
