Karinthy Frigyesnek egy vastag kötetnyi humoros írása jelent meg. Amíg átolvastuk és latolgattuk kritikai mondanivalónkat, addig a könyvét szétkapkodták s most már a második kiadása hever az íróasztalunkon. Az író már népszerű. Népszerű a könyve is (az első könyve), jóllehet irodalmi munka és nálunk még mindig nagy a panasz, hogy a közönség közönyösen nézi az irodalmat. Annál érdekesebb és értékesebb a siker. A kritikának is észre kell vennie a tényt, hogy egy könyv, amely talán csak a kiválasztottaknak készült, intenzív érdeklődést tud kelteni a széles rétegekben is, idegen sujet-k, jórészt harcoló, még be nem érkezett írók és irányok iránt, s hogy egy kritikai és erősen intellektuális munka pár hét alatt teljesen elfogy a magyar könyvpiacon. Elkéstünk tehát Karinthy Frigyes bemutatásával. Itt csak néhány széljegyzetet illesztünk torzító és világító művészetéhez.
Karinthy Frigyes könyvének uralkodó tónusa: a fölény. Ez minden humor bázisa. Valakin nevetünk s érezzük, hogy mi rajtunk nem nevethetnek, valamit komikusnak találunk s biztosan tudjuk, hogy mi egy igazság vértezetében megtámadhatatlanok vagyunk, a mi szempontunk igazabb, a mi kilátó-tornyunk magasabb. Valamikor azok voltak a humoristák prédái, akikben a kritika, a fölény, az önbírálat nem szólalt meg. Az ókori és a középkori humor jórészt az otromba és az ostoba parasztokat figurázta ki. Újabban azonban a humoristák gazdagabb vadakra áhítoznak. Kulturáltabb emberekre, akik jelszavakkal dobálóznak, smokkokra, akik mindenen felül érzik magukat, a szellemi élet paprikajancsijaira, akik maguk is kritizálok, fölényesek, humoristák. Jules Renard, aki a burzsoá-humorral szemben talán először szólaltatta meg azt a hangot, amelyet arisztokratikus humornak szeretnék nevezni, regényében bemutat egy szellemi léhűtőt, aki folyton könyvek között él, az olvasmányai recipéje szerint keres kalandokat, szerelmet, költészetet s olykor-olykor leereszkedik az egyszerű emberekhez is és elbeszélget a normand parasztokkal, a durva és műveletlen tengerészekkel. Ilyenkor nem a tudatlan paraszt a komikus, de a tudákos, leereszkedő, a szellemi parazita és nem a paraszt fölénytelenségén nevetünk, de az élősdi talmi fölényén.
Karinthy Frigyes hasonló nyomokon jár. A hamis fölényt neveti ki és humora a fölény kigúnyolása. Szatíra, irónia, intellektuális tőr és ordináré, külvárosi gúny, szójáték, vicclapötletesség van a kezében, hogy – tűzzel-vassal – céljához érjen. Nem a mások primitivitása, a mások fölénye bántja. Bensejében él a büszkeség, hogy ő a legfölényesebb ember. Gúnyolja a szerelmes optimistákat, akik az életen, a szerelmen felül érzik magukat. Ez a meggyőződés hajthatta őt az írókhoz és ez tette őt a magyar és külföldi irodalom kritikusává és humoristájává s nem holmi külföldi példák s nem holmi utánzási vágy, diákösztön, vagy majomügyesség. Az író, aki az örökkévalóság jegyében rójj minden betűjét, okvetetlenül a legfölényesebb ember. Minden szava magasabb kijelentés. A gesztusa hozzáférhetetlennek látszik. Erre jő a humorista s egy szellemi tigrisvadászaton leteríti a gazdag, királyi prédákat; kimutatja, hogy az örökkévaló pózok nem egészen örökkévalóak; leálcázza Ibsent, bele kuktálkodik Wilde bűvös konyhájába, és csúfondárosan nézi Rostand ragyogó színeit. A magyar irodalom írói is megkapják a jelzetüket. Hogy mennyire végzetes Karinthy Frigyesnél a fölény kigúnyolása, mutatja az, hogy egy nagy és erős humoristánkat is kifigurázza. Az ő vidámsága a humor humora.
Igen sok karikatúrát olvastunk ebben a kis könyvben. Mégis alig-alig találtunk olyant, amely egy pozitív vers, novella, vagy regény torzítása lenne. A régies paródia, vagy travesztia, amely nagyból kicsit, vagy kicsiből nagyot csinál, az írásmódok áttranszponálása, nem az ő kenyere, ő mindig a dolgok mivoltát és modorát gúnyolja. A sótalan, parodisztikus átírások úgy viszonylanak elevenbe vágó karikatúráihoz, mint az arckép a festményhez, mint a torzító-tükör primitív tréfája a torzkép-rajzoló elmés és jellemző művészetéhez. Egypár sorban érezteti az iró minden munkáját,egy szeplőben az iró minden hibáját. Nála a humor igazi kritika, alkotó művészet, dolgok, stílusok, világnézetek integrális átfogása. Nem véletlen, hogy ez a fiatal humorista éppen akkor jelentkezett, amikor az irodalomban egy komoly és bátor csoport átértékelte a régi értékeket és egy mélységesen új művészetről kezdett beszélni.
Karinthy Frigyes mellettük és velük harcolt ezekkel a karikatúrákkal, amelyek látszólag ellenük irányulnak. Azt hiszem, hogy a megbántottak jobban szeretik, mint azok, akiket nem bántott meg. Mert az ő torz ötletei világítanak, az írót enmaga megismeréséhez segítik, és a közönséget nem idegenítik el a leálcázott és kicsúfolt írótól, inkább megszeretteti vele. A vadászat nobilis, és a vadász nem ellensége, csak ellenfele a prédának.
Túl ezeken az intellektuális értékeken, van Karinthy Frigyesben valami, ami kedély, ami budapesti, ami a miénk. Az ő szeretetreméltóan vásott csínyjeiben fölismerjük a szegény, vidám kültelkek humorát, a kis budapesti gyerekek vicceit, az éjjeli újságárusok jókedvét, a villamos hágcsójára felkapaszkodó ingyen utasok boldog nevetését. Egyelőre csak ennyit veszünk észre magából a könyvéből.
Kísérteties stílusérzékén kívül azonban mást is revelált már. Olvastunk tőle novellákat, különös, bátor verseket, amelyek megdöbbentettek, a színfalak között, a komédia után sírt is – szentimentalizmus és póz nélkül – , és pedzette egyéni líráját. Ennyi érték, ennyi ígéret és lehetőség előtt boldogan távozik a kritikus.
Megjelent a Világ című (28 oldalas!) napilap 1912. február 28-i számában.
Kosztolányi Dezső cikke végén reklám/értesítő/meghívó:
Karinthy Frigyes szatirikus-estélye.
Karinthy Frigyes, a kitűnő, fiatal író, március 7-én, csütörtökön este nyolc órakor a Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Egyesületének nagytermében szatirikus-estélyt rendez. Az estélyen Karinthy a modern és nem modern írókat fogja pompás humorával és szatírájával ismertetni és Major Henrik, az ötletes rajzoló, rögtönzött rajzokkal fogja kísérni.