Egyedül ücsörögtem az Országgyűlés újságíróknak fenntartott termében, a 2022-2026-os parlamenti ciklus utolsó ülésnapjának történéseit figyelve. Az üres terem, amiben én kapcsoltam fel a villanyt érkezésem után, tökéletesen illusztrálja azt is, mivé üresedett ki maga az intézmény: a választott képviselőkből álló parlament, ami minden demokrácia legalapvetőbb intézménye. Volt idő, amikor tolongtak az újságírók egy-egy parlamenti eseményen, de a sorozatos Fidesz-kétharmadokkal együtt vált tökéletesen érdektelenné mostanra az Országgyűlés tevékenysége.
A Fidesz félkatonai rendben, fegyelemben szavazta meg a pártnak fontos jogszabályokat, amelyek közül úgy lett egyre több a demokrácia megcsúfolásának példája, ahogy telt az idő, és Orbán Viktor (az elmúlt négy választás eredményét látva akár joggal is) úgy gondolhatta, ezzel az országgal kénye-kedve szerint szinte mindent megtehet. Személye szabott törvények, rövid távú politikai érdekek mentén ide-oda rángatott „gránitszilárdságú” alkotmány, magának a törvényalkotás törvényes rendjének (az előírt egyeztetések, előzetes hatástanulmányok) totális figyelmen kívül hagyása; és mindezekhez a teljes körű asszisztencia az éppen aktuális, a nemzet egységét még csak véletlenül sem megtestesítő köztársasági elnök részéről – a Kossuth-téri gyönyörű épületben erről szólt az elmúlt tizenhat év. Mindennek „méltó” lezárása, hogy az utolsó szavazások egyikével a Fidesz még törvényesített egy fegyveres útonállást, amelynek során ukrán vagyont raboltak el – természetesen visszamenőleges hatállyal, hogy még szebb legyen a történet. Kövér László házelnök újabb és újabb intézkedései ezzel párhuzamosan lehetetlenítették el a parlamenti újságírók munkáját és tették szinte elérhetetlenné a képviselőket számukra. A módszer egyszerű volt: ahol az újságíró mozoghat, ott nem kérdezheti a képviselőket, ahol pedig elvileg kérdezhetne, ott nem mozoghat szabadon.
Beszéljünk még arról, hogyan tűnt el fokozatosan a „régi” ellenzék: az LMP-nek az első gyomrost a Bajnai Gordon hívására bekövetezett pártszakadás vitte be, és ebből ugyan még sikerült felállniuk Szél Bernadett és Hadházy Ákos vezetésével, de saját magától már semmi nem védte meg a pártot. A zöldekből kivált Párbeszéd csak azt a bravúrt tudja elkönyvelni, hogy úgy szerepelt parlamenti pártként három cikluson át, hogy valójában sosem létezett, választásokon önállóan pedig nem is indult. Ugyanígy tűnik el most a süllyesztőben a szélsőjobbról induló, aztán a centrumba oldalazó, majd ismét a széljobb felé kacsintgató Jobbik. A Momentum 2018-as berobbanása a közéletbe csak átszállójegyre volt elég. Arról, hogy az egykor az ország legnagyobb, legszervezettebb pártjából hogyan vált semmivé az MSZP, valószínűleg könyveket lehetne írni, helyzetüket jól jellemzi, hogy úgy múltak ki, hogy az már szinte hír sem volt a médiában. A DK két választáson át tudta fenntartani az illúziót, hogy a helyükbe léphet és az ellenzék vezető ereje lehet, most minden bizonnyal rájuk is a megszűnés vár április 12-e után. Beszéljünk még a Mi Hazánkról, amely újabb és újabb példáját adja, hogy a szélsőjobbra sajnos permanens az igény a magyar társadalom egy részében – talán nem véletlen, hogy joggal mondják, néha gúnyosan, néha leplezetlen aggodalommal: a Fidesz is egyre többet merít a programjukból.
És beszéljünk arról, hogy mindezt, amit a fenti bekezdésben írtam, hogyan tette egyetlen hatalmas zárójelbe 2024 tavaszán Magyar Péter és a Tisza Párt megjelenése. Innentől kezdve az az abszurd helyzet állt elő, hogy a politikai küzdelem szempontjából sokkal fontosabb volt az, ami a Parlament falain kívül történik, mint ami az ülésteremben. Kormánypárti képviselők vívtak szócsatákat ellenzékiekkel, miközben pontosan tudták, hogy akire igazán figyelniük kell majd, az nem is tartózkodik a teremben.
„… az állam önmagára szabja a törvényeket, ráadásul ezzel együtt nem is tekinti magára nézve kötelező erejűnek őket; emellett, ha szükséges, a törvény megváltoztatható, hogy az állam lépéseit legitimálja” – Keir Giles, brit szakértő írta ezeket a sorokat az orosz törvényhozás, a Duma működéséről. Mára minden szava igaz lett az Országgyűlésre is.
Most, egy hónappal a választások előtt csak annyit tudunk, hogy az új Országgyűlés összetétele – tizenhat év után először – nagyon más lesz. Csak remélni tudjuk, hogy már elértük a mélypontot és innen csak felfelé vezet majd az út. A villanyt távozásomkor én kapcsoltam le az üres sajtóteremben.