A nagyközönség számára „múzeum” és „kiállítás” egyértelmű fogalmak. Pedig a viszony „profán” hasonlattal olyan, mint bármely áruház és utcai kirakata között. Nagyobb múzeumok korszerű, „levegős” kiállításaikon gyűjteményeiknek alig néhány százalékát mutatják be, s a kiválogatott tárgyak sem tükrözik szükségképpen a múzeumi gyűjtemények tényleges összetételét.
Az Erdélyi Néprajzi Múzeumról elmondható, hogy igazi jelentőségét és nemzetközi hírnevét az immár három nemzedéke folytatott szorgalmas és szakszerű dokumentummentő és -őrző munka eredményeként létrejött nagyszerű gyűjteményeinek köszönheti. Ezek teszik múzeumunkat a néprajzi kutatómunka fontos központjává.
A múzeumban őrzött mintegy hetvenezer tudományos dokumentumnak több mint a fele eredeti néprajzi tárgy, amely tematikus csoportosításban a következő hat osztály raktáraiban található: foglalkozások, lakás-táplálkozás, öltözet, textília, kerámia, szokás és folklór. A népi építészet eredeti alkotásainak védelmére és bemutatására szolgál a múzeum 1966-ban megnyílt szabadtéri osztálya a Hójában. Itt már közel száz objektum – lakó-, gazdasági- és közösségi épület és különféle népi ipari konstrukció tekinthető meg. A szabadtéri osztály a múzeum szerves kiegészítő része. Létrehozása múzeumunknak azzal a törekvésével áll kapcsolatban, hogy a népélet és népi műveltség egésze tárgyi világának legyen gyűjtője, konzerválója és bemutatója. Ezért kapnak egyre nagyobb hangsúlyt a szabadtéri osztálynál, a népi épületek mellett, az etnobotanikai vonatkozások is, míg a múzeum fejlesztési tervében a régi háziállatfajtákból alakított külön etnozoológiai részleg is szerepel.
A sok évtizedes tudatos és szakszerű gyűjtőmunka eredményeként a Néprajzi Múzeum gyűjteményei kiterjednek Máramarostól a Barcaságig és Csíktól Krassó vidékéig, a román, magyar, német, ukrán, szerb és cigány lakosság népi műveltségének tárgyi hagyatékára. Az erdélyi anyag közvetlen összehasonlító vizsgálatát teszik lehetővé az ország más vidékeiről, a szomszédos és távolabbi európai országokból került kollekciók. Értékes gyűjteményt alkotnak az idegen világrészek természeti népeinek a köréből származó tárgyak is.
A múzeum gyűjteményeinek rendkívüli dokumentációs értéke mindenekelőtt abból adódik, hogy a gyűjtők kezdettől fogva kiváló szakemberek voltak, s a helyszínen kiválogatott tárgyak eredetére és használatára vonatkozó legfőbb adatokat feljegyezték. A gyűjtemények külön értéke, a különböző vidékekről bekerült tárgyak nagy száma lehetővé teszi a komoly tipológiai tanulmányozást, a fejlődési formák és helyi változatok rögzítését. A múzeumban végzett ilyen irányú dokumentáció eddig is számos értékes dolgozatot eredményezett (faekékről, guzsalyokról, faragott és festett bútorokról, kancsókról, kályhacsempékről, az ingszabásokról, bocskorformákról, a népi üvegfestményekről, fametszetekről stb.). Morfológiai és technológiai szempontból egyaránt értékesek a kidolgozott tárggyal együtt a múzeumba hozott különféle félkész munkák, mértékek, minták s mindenekelőtt a megmunkáláshoz szükséges szerszámanyag.
A népi műveltség fejlődésének tanulmányozása szempontjából nagy jelentőségűek a már beszerzésük idején is régi tárgyak. A századforduló táján, 1902-ig beszerzett mintegy tízezer tárgy nagy része még a jobbágyvilágból származik. A népi életmód és kultúra diakronikus vizsgálatának fontos támpontjai az évszámmal ellátott tárgyak. A múzeumban a XVII. századból 16, a XVIII. századból 87, a XIX. század első feléből több mint háromszáz, ugyanennek a századnak a második feléből pedig ezernél is több az ilyen feliratos fa, vas, szaru, cserép és textil tárgy. Unikumszámba menő tárgynak számít egy 1722-ból származó állatalakos puskaporszaru, egy szamosi fatörzscsónak, egy hatalmas gabonatartó vesszőhambár, néhány korong nélkül formált agyagedény, kő- és famatrica kisebb óntárgyak öntésére, továbbá egy XVII. századi hatalmas községi (kollektív) eke, a kolozsvári fazekascéh remekbe készült régi boroskannája, egy falusi kerekescsaládban még a XVIII. századból örökölt kerékfőeszterga, az 1700-as évekből talált és hosszú felirattal ellátott keresztszemes párnacsúp, a legrégibb erdélyi (népi) asztalos központból származó múlt század eleji festett bútorok, a legrégebbről keltezett (1678-ban épült) népi lakóház és letűnt korok népi kultúrájának sok egyéb jeles dokumentuma.
*
A múzeum új gyűjtési irányának megfelelően a kutatók két évtizede megfelelő figyelemben részesítik az egyszerűbb, díszítés nélküli, mindennapi tárgyakat is. Így kerültek a múzeumba az első „hétköznapi” öltözetek vagy konyhai használati edények, „közönséges” vessző-, gyékény- és szalmamunkák. Az elszigetelt tárgyak gyűjtése helyett hangsúlyt kapott az összefüggő tárgycsoportok – földművesi szerszámkészlet, egész műhelyfelszerelések, lakásberendezések, sőt épületkomplexumok – beszerzése. Mindez lehetővé teszi a funkcionálisan összetartozó tárgyak helyesebb értelmezését, nagy tárgycsoportok strukturális vizsgálatát.
*
A gyűjtő-, raktári, laboratóriumi és nyilvántartó munka alapvető jelentőségű ugyan, de a múzeumi munkának mégis csupán egyik oldala. Az Erdélyi Néprajzi Múzeum gyűjteményeinek több irányú következetes hasznosítása révén a tudományos kutatás, fontos hazai bázisa és közművelődésünk egyik jelentős tényezője lett. Hogy gyűjteményeinek legfőbb tudományos mondanivalója minél szélesebb rétegekhez eljusson, már az ötvenes évek elején kidolgoztuk a tudományos alapokon nyugvó és korszerű nyelvezetű alapkiállítás „forgatókönyvét”, amely a kiállítás közelmúltban történt újjárendezésekor is alapul szolgált. A múzeum – szakkiállítások számára fenntartott termeiben – évente egy-két gyűjtemény anyagából rendez tematikus kiállításokat.
Az Erdélyi Néprajzi Múzeum már két évtizede felismerte dokumentációs központként ráháruló fontos hivatását is. A múzeumban folyó kutatómunka elsősorban a konkrét múzeológiai tevékenységgel kapcsolatos. Hiszen már egy-egy újabb tárgycsoport beszerzése is a kérdéses témakörben való előzetes szakirodalmi tájékozódást, majd pedig helyi adatgyűjtést és kutatást igényel. De a gyűjtemények helyes raktári rendezése és csoportosítása vagy akár az egyes tárgyak restaurálásának irányítása is komoly tárgyismeretet és előzetes dokumentációt feltételez. Az adatgyűjtések, dokumentációk aztán gyakran eredeti tudományos értékű morfológiai, tipológiai és strukturális megfigyelésekhez és értékes általánosításokhoz vezetnek.
A múzeum 1957 óta megjelenő évkönyveiben a közölt tanulmányok jelentős része valamely újabb beszerzéshez, vagy újból rendezett tárgycsoporthoz, gyűjteményhez kapcsolódik (pl. bedecsi ácsszerszámok – „Egy havasalji ácsközpont”; torockói vasverő – „Torockói vasművesség”; plopisi bútorok – „Lápos-vidéki faragott bútorok”; köröndi kerámia – „Népi kandallók és kályhacsempék az erdélyi magyarságnál”; désházi legény-ajándéktárgyak – „Az Erdélyi Néprajzi Múzeum guzsalygyűjteménye”; gyerőmonostori népviselet – „A kalotaszegi muszuj”; rogozi kaszafenőkövek – „Ősi jellegű kőmegmunkálás” stb.)
*
Bár a hasonló tanulmányok múzeumunk különféle gyűjteményeit és jeles tárgyait szinte odaszállítják a közeli s távoli kutatók dolgozószobájába, ez nem teszi feleslegessé, ellenkezőleg, még csak fokozza e kutatók érdeklődését a múzeum iránt. Az Erdélyi Néprajzi Múzeumot mind hazai, mind nemzetközi viszonylatban jelentős dokumentációs központként tartják számon. Kifejezésre jut ez már a rendszeres publikációcserében is, amelyet múzeumunk öt kontinens több mint száz néprajzi intézetével folytat. De beszédesen tanúskodik róla a múzeum „Kutatónaplója” is, amelyben 1952-től napjainkig közel ezer, különböző honosságú és anyanyelvű kutató nevével találkozunk a földkerekség majd minden tájáról, Finnországtól Argentínáig és Egyiptomtól Koreáig.
Régi, gazdag, szakszerűen rendezett, gondozott és a tudományos dokumentáció számára hozzáférhetővé tett gyűjteményei révén az Erdélyi Néprajzi Múzeum fontos szerepet tölt be az oszthatatlan néprajztudomány kutatómunkájában, s így a maga területén hozzájárul a hazai tudományosság nemzetközi tekintélyének öregbítéséhez is.
Megjelent A Hét III. évfolyama 29. számában, 1972. július 21-én.
