Esemény, ünnep ez többek között azért is, mert Nagybánya képzőművészete nem csupán a szabadiskolából áll. Köztudott, hogy előtte és utána is volt a városnak képzőművészeti élete, gondolok itt Mezei József nagybányai tevékenységére, vagy az olyan személyiségek életművére, mint: Balla József, Vida Géza, Véső Ágoston, Walter Friedrich és még sorolhatnánk. Nemrég láttam a szatmári Iparos Otthonban a nagybányai művészeti egyetem végzőseinek a munkáit, amely szintén meggyőzött arról, hogy van folytatás, van jövő.
Persze a múlt is fontos, meghatározó, ezért örültem annak, amikor Dávid Lajos oldalán felfedeztem a szabadiskola alapítói szoborcsoportjának a makettjét, Deák Árpád alkotását. Hollósy Simon, Ferenczy Károly, Réti István, Iványi Grünwald Béla, Thorma János már rég kiérdemelték ezt az emlékművet.
Minden elismerésem azoké a bátor kezdeményezőké, akik elindították a nagybányai magyar képzőművészek tárlat-sorozatát – itt elsősorban egy régi jó ismerősre, Dudás Gyulára gondolok, aki már évek óta nincs közöttünk – és külön köszönet illeti Dávid Lajos igazgató urat, a kulturális központ vezetőjét azért, mert felújította, folytatja ezt a kezdeményezést. Nemzetiségi kultúránkban, művészeti életünkben égető szükség van minden olyan kezdeményezésre, amely jelenlétünket, hozzájárulásunkat igazolja.
A szabadiskola fénykora óta sokat változott a világ, és ezek a változások nem kerülték el a kultúra, képzőművészet területét sem. Ma már egészen másként kommunikálunk, mint hatvan-hetven vagy száz éve, már rég nem csupán képzőművészetről, hanem vizuális művészetekről beszélünk, ami az előzőnél egy sokkal árnyaltabb, tágabb fogalom.
Sokszínű, változatos, karakteres munkákat láthat ezen a tárlaton az érdeklődő, a mai nagybányai magyar művészek életérzéseit, üzeneteit, vallomásait.
Bary Emma sötét tónusútextilművészeti alkotásait a népművészetre jellemző lényegre törő egyszerűség, direktség jellemezi.
Bertóti Péter grafikus, képzőművészeti tárlatok plakátjainak igényes tervezője, készítője és ezek által kicsit a tárlat-sorozat krónikása is.
Craciun Judit keramikus, a festészetben, pasztellképeibena természethű, részletező, hagyományos ábrázolásmód, az egyszerű, hátköznapi szépségek megjelenítésének híve.
Filtz Leopold elvont formavilágú alkotásai jelekkel, jelzésekkel, beírásokkal különös hangulatot, életérzést sugároznak, a hétköznapi szürkeségek birodalmában rejtőzködő csodákra hívja fel a figyelmet.
Győri Kinga látomásos, szürrealista hangulatú festményei a méretek, arányok áttárcsázásával hatnak, üzennek: olyan képzettársításokkal, amelyek egy másik dimenzióba kalauzolják a nézőt.
Hajdu Tamás és Oláh László fotói szervesen illeszkednek ebbe a vizuális világba, hiszen ide tartoznak. Annyiban különböznek, hogy Hajdú Tamás és Oláh László nem ecsettel, ceruzával, vésővel rajzol, mintáz, fest, hanem fényképezőgéppel. Jó lenne végre elfogadni, hogy írásban, zenében, képzőművészetben sohasem az eszköz, a forma, a technika, hanem az üzenet a lényeges.
Kása Dávid az elegáns, nemes formák művésze: szépség, harmónia, a hagyományok, a szakma értő tisztelete jellemezi a munkáit.
Kovács Bertalan első látásra nyersnek tűnő, de kifinomult harmóniákat idéző, ötletgazdag, karakteres munkák szerzője, ellentmondásos, olykor abszurd korunk pillanatképei villannak fel vásznain.
Les Pál a nemes színharmóniák, az anyagszerűség mestere, talán az ő képi, illetve színvilága áll a legközelebb a szabadiskola „neósainak” az ábrázolásmódjához.
Pintér Zsolt kompozíciói a máról, kortársaink 21. századi életérzéséről tudósítanak: erőt, dinamizmust tükröznek.
Strébeli Róbert kortás logók felhasználásával (Google, Facebook) próbál utalni korunk abszurditásaira, ellentmondásaira, groteszk hangulatú festményeiben utazásra invitál a „virtuális szentség világába”.
Szántó András a népszerű, kívánatos festmények mestere, nincs az a téma, motívum, amit ne tudna professzionista módon megoldani úgy, hogy még némi alig észrevehető iróniát, öniróniát is belecsempész alkotásaiba.
Véső Ágoston a kortárs nagybányai magyar képzőművészek rangidős mestere, sokak példaképe, látásmódja, stílusa egyedi, azonnal felismerhető. Úgy gondolom, hogy részvétele, jelenléte ezen a tárlaton emeli az esemény fényét, rangját.
Vígh M. Ágota piros szemű szörnye, tüskéi, hullámai sokatmondóan szépek, az alkotó abba a különös érzékenységű, míves festői világba kalauzolja a nézőt, amely tele van várakozással, vágyakozással, hittel és a szakma iránti alázattal.
Minden kortárs egyéni vagy csoportos tárlat egyben válasz arra a kérdésre is, hogy a 21. század elején számunkra mit jelent a művészet, milyen helyet, szerepet szánunk neki mindennapi életünkben. Általános, minden korban, minden körülmények között helytálló választ adni erre a kérdésre képtelenség, az egyik lehetséges választ viszont ezen a tárlaton is érdemes keresni.
