Aki… hosszabban nézhetett abba a kereső, abba a kételkedő, abba a sódarásan bizakodó tekintetbe, talán góbéságot is tapasztalhatott, ami mégsem kópéság, de Európa látása, tudása. – Markó Béla ma 75 éves, születésnapja alkalmából Kőrössi P. József írását közöljük.
Az a jó próza, amelyiknek a nyelvén az ember, aki olvassa, beszélni kezd. Elkezd úgy beszélni, gondolkodni, örömködni, szomorkodni, átkozódni – szeretni –, mint az a próza annak a prózának a nyelvén, hétköznapi gesztusai pedig a szerző gesztusai lesznek. Ettől a prózától csak szorongani nem fog az ember, aki olvas.
Jókaisan már nem tudnék beszélni, markósan igen, gesztikulálni, azonnal felismerhető hangot hordozni, ezt a hangot hosszan, sokáig megtartani is. Jó magasan, aztán meg ereszkedően, hogy mindenki, aki menekülne (hová is?), az is meghallja. Nincs nála hangjában, nyelvében határozottan gyöngédebb ember, és a sulykolt bizonyosságban kételkedőbb sincs!
Hangot hoztam, hangot viszek. Már megint: hová is?
(Mikszáthosan is tudnék beszélni, zárójelben. Na, ugye: ez is markós beszéd.)
*
Amikor – sok-sok verseskönyve után – végigolvastam A nemlétező ország prózáit – a nem. létező. ország. prózáit! –, benne az egymásba költözködő és egymással kötekedő történeteket egy kézdivásárhelyi székely család – tanító anya, mérnök apa, földet művelő bölcs nagyszülők és kitántorgott rokonságuk – építményéről úgy, ahogy a legkisebb királyfi is (akinek minden, és majdnem minden is – nem megadatott, hanem – sikerült) látja, azt gondolhattam: de jó kis világ volt az, amiből ez a mai világ lett, ha legalább egyetlen nem messziföldre (nem meseföldre!) szökő sarjában éppen így és itt (meg ott!) megmaradhatott. Meseföldön.
A könyv első harmadában azokkal az emlékekkel találkozom többnyire, amelyek felvillanásait az emlékező, éppen leköszönő politikus A magyar kártya (román nyelven Anamaria Pop fordításában: Ruleta maghiarǎ) című beszélgetős könyvében találhattam anno, amikor írtuk és most megint… Azok a családi történetvillanások ott mintha ennek a majdnem egésznek a vázlatai lennének, lettek, amikor elbeszélte. Ha nem is így készültek eredetileg, mégis így utólag mintha ott a készülődés, itt a megkísértése egy nagy családtörténetnek, amely – azt gondolom – megint csak vázlata lehet – a – nagyregénynek.
Várat magára.
(Hagyd egy időre a szonetteket másra – ! –, inkább te menj a le pincébe, fel a padlásra, udvarra, magas kilátóra, apró havasi rétre. Ország- és világjárásra már ne indulj – nem sok időd van, merthogy már megint időd van! –, még mielőtt mások helyedben megteszik… írd meg a nagyregényt te magad mások elől, a másodlagos élményesek elől mindenképpen, hiszen másképpen nem megy! Másképpen nem megyünk semmire…)
*
Aki nézett már Markó Béla szemébe – lehet, hogy sokan, lehet, hogy kevesen vagyunk, lehet, hogy túl kevesen, vagy túlontúl sokan (ez is markós) –, és ő nem mindig szelíden vissza is nézett, az láthatta benne a székelymagyar ember Európába, a világ a többinél valamivel emberibb zsákutcájába menekült hazafi rafináltságát. Aztán ha gyakrabban, ha hosszabban nézhetett abba a kereső, abba a kételkedő, abba a sódarásan bizakodó tekintetbe, talán góbéságot is tapasztalhatott, ami mégsem kópéság, de Európa látása, tudása. Elszántság akkor és most (nem csak akkor, amikor éppen mérges).
Talán ez tette őt államférfivá. Meg a vele egyetértőket is meggyőző elemzőképessége! Költővé valami, valaki más, az, aki a természet legnagyobb ajándékozója lehetett. Nem Isten, asszony.
(Ez igazán csak markós.)
A könyv középső harmadának prózáiban szembesül és szembesít. Bevallja a nagyon erősek gyengeségével, hidegrázó őszinteséggel: gyerekként, kis- és nagykamaszként, de korai felnőttkorában a gyávaság kényszerzubbonyában (nem az ő szava) nem gondolta magáról, hogy egyszer majd nagy bátorságra lesz szüksége ahhoz, hogy vezetve vezessen. Vezetve? Vezetve, hiszen egy több, de legalább másfél milliós közösség élére küldik: menj már! Menjél! Onnan aztán önként távozik, de csak akkor, ami után megtette, amit a haza megkövetelt… Inkább nem folytatom, nem mondom ki, mit követelt meg a haza… Furcsa lenne, nagyon furcsa. (Gyalázatosan az?)
Lett a nem mesebeli hősből a legkisebb NagyRomániának első magyar miniszterelnök-helyettese. Költő! A nem. mesebeli. hősből.
A nemlétező és a nem létező ország, nem kívül – nem kívül! – van, hanem bent, legbelül, mindenkiben, minden olvasó emberben ott, ahová rakja.
Folytassa Markó Béla! Felkészül Markó Béla!
*
„Mifelénk nem sokat ér a szótár. Azt mondom, bátorság, és tudom, hogy gyávaság. Vagy fordítva. (…) …ezeken a tájakon semmi sem az, aminek látszik. De mi képesek vagyunk különbséget tenni.”
A hamis palimpszeszt
Két lábon járó kódex voltam, rossz papírból, amelyen elkenődött a tinta. Itt-ott valami még kiolvasható. Egy nagy értelmezőszótár a múltunk. A jelen is egyébként. Állandóan lapozgatnunk kell, hogy megértsük egymást. Mármint mi, magyarok, titeket magyarokat. És ti magyarok, minket, magyarokat. A facska ott gyújtós. A gyújtós ott facska. Hozzál facskát is! A fűrészpor fűrészkorpa.
Ezeken a tájakon semmi nem az, aminek látszik. Mint egy régi kézirat. Megkaparod ,és van alatta egy másik szöveg. Új történt van a régi fölött.
Itt van az a szó, hogy pufajka. Egy országgal arrébb nektek sok minden jut eszetekbe erről is. Elsősorban a proletárdiktatúra. Nekem csak annyi, hogy vasúti munkások. Estleg még az is, hogy vér. Vöröskeresztes repülőgép hozta Brassóból a vért a kézdivásárhelyi kórházba, ejtőernyővel dobták le. Mint egy pufajkás munkásőrt. Fújt a Nemere. A korházudvar helyett a mi utcánk kellős közepén ért földet az ejtőernyő. Világosszürke pufajkába bugyolálva egy palack piros vér. Mint a mellkasban a szív.
*
Hallgasd meg, ez aztán a lavina. Betemet mindent a lavina: Arra ébredt, hogy feszegeti valaki az ajtót. Kiugrott az ágyból, visszanyomta, bereteszelte. Hátraszaladt a kamraablakhoz, segítségért kiáltott. A szomszédok eloldozták a kutyákat. Közben három árnyék kifutott a kapun. Kereket oldottak a sötétben a gazemberek. Így mondta nagyanyám. Mindig ugyanazokkal a szavakkal. A szomszéd falú felé menekültek, ismerősök lehettek, nagyanyámék kutyája végig csendben volt. Nem kerültek meg a rablók, ő viszont fegyverviselési engedélyt kapott, volt egy revolvere. Elképzeltem, hogy előrántja a revolvert egy maréknyi dollárért, akár egy westernben. Mint Limonádé Joe… Hittem is nem is. Pedig még Jókai sem mert volna kitalálni ilyesmit, tehát igaz lehetett. Hát bolondok voltak a románok, hogy fegyverviselési engedélyt adtak egy magyar vénasszonynak? Egy darabig így képzeltem, öregasszony pisztollyal. Tán igazuk volt a románoknak: ezek egymást rabolják ki, hát lelőni is egymást fogják.
Keresztapámnak is sok köze volt a költőkhöz. Úgy hívták ugyanis, hogy Költő Béla. Nem gúnynév. Ez volt a becsületes neve. Mekkora szerencsém van, hogy nem engem hívtak így. Tele van a rokonság Bélával. Én is Béla, te is Béla. Mára megszoktam. A románok nem. Most is azt hiszik, hogy ez a vezetéknevem. Nekik nem volt Béla nevű királyuk. Két királyuk volt, de ahhoz képest sokra vitték.
*
A régi magyarokról van meg a véleményünk nekünk, erdélyieknek. De most ne hárítsunk, hanem ismerjük be, fóliázni kellene a múltat. Magyarországot is, Erdélyt is mindenestűl. Lány férfiköntösben? Vagy Kossuth Lajos asszonyruhában. Attól tartok, mi exportáltuk a liberalizmust még a tengeren túlra is. Nagyapám és nagyanyám testvérei kivándoroltak mind. Nagyapám, a vén liberális ugyancsak kint volt nyolc évig Detroitban. Kihurcolta oda a toleranciát. Vissza Erdélybe: mi már régecske meghirdettük a vallási türelmet is. Még a párizsi Szent Bertalan-éj előtt. Régebb vezettük be a toleranciát, érthető, hogy mára elfelejtettük. Európa perverz. Ki kell gyógyítani. Mi kigyógyultunk. Fóliát rá! Óvszer a könyvön. Nem lesz belőle gyermek.
Hát így!
*
Nem összegző könyv A nemlétező ország (prózája), hanem helyette az. Ezért éppen benne gondolok rá, amikor köszöntök, meg amikor nem: a nem létezőben, a nemlétező országban, meg a prózájában hiszek, ha akarom, ha nem, meg ha nem is. Markó Béla 75 – másképpen nem lehetett…
*
Megdagasztani az igazságot, mint a kenyeret.