Ezekben a napokban múlt két esztendeje, hogy az utóbbi huszonöt év hazai képzőművészetének egyik legszerényebb, de legdrámaibb hatású, sajátosan egyéni arcélű festőművésze, Nagy Albert, Románia Szocialista Köztársaság kiváló művésze eltávozott körünkből. Épp amikor hihetetlenül küzdelmes és állandó önmarcangolásban, tépelődésben eltöltött évtizedek után eljutott alkotó művészetének csúcsára, a kiteljesedéshez, amikor bukaresti kiállítása (1963) és kolozsvári retrospektív kiállítása (1968) alkalmával szakemberek és laikusok ismételten felfedezték páratlan művészegyéniségét, a nagy alkotót, aki kitűnő művekkel gazdagította kultúránk, művészetünk kincsestárát.
Nagy Albert ez évben lenne hetvenéves…
Alig felbecsülhető hagyaték – mintegy száz festmény – maradt utána, köztük nem egy a kiállításokon sem látott, valamint a közvetlen halála előtti időszakban festett nagy alkotás. Családtalanul élt, illetve küzdelmes, nehéz éveiben is mindig mellette álló, mindig segítségre kész öccse, Nagy Ernő és ennek felesége szerető-védő otthonában; nagyon sokszor még vásznat, festéket is ők szereztek számára, hogy zavartalanul dolgozhassék. Hagyatékát kifogástalan állapotbanés rendben, mint jog szerinti örökösök ők őrzik ma is a művész műtermében (a családi ház két szobájában). Nekik köszönhetem, hogy a művész halálának évfordulóján újra elgyönyörködhettem Nagy Albert már korábban is sokszor megcsodált alkotásaiban, és megismerhettem az élete utolsó szakaszában festett képeket.
E nagybecsű hagyaték azonban közönség elé kívánkozik. Szükséges és időszerű lenne egy olyan gyűjteményes kiállítás megrendezése Bukarestben s a festő városában, Kolozsvárt, esetleg az ország más nagyvárosaiban – sőt, legreprezentatívabb műveinek egy kollekcióját külföldön sem ártana bemutatni –, amely most már a teljes Nagy Albert-i művet mutatná be a nagyközönségnek. Meggyőződésem, hogy eseménye lenne egy ilyen kiállítás hazai képzőművészeti életünknek.
De ez csak az egyik és semmiképpen sem végleges módja Nagy Albert művészete közkinccsé tételének. Ezt az örökös, Nagy Ernő is így érzi és vallja: a szó szoros értelmében közkinccsé, a nagyközönség számára is hozzáférhetővé kellene tenni Nagy Albert műveit. Kolozsvárra, arra a városra tartoznék ez, amelyben a művész tanult, élt és dolgozott, hogy akár a Művészeti Múzeumban, vagy, ha netán ott nem lehet hely hiányában, valahol máshol városi, illetve állami tulajdonba véve a műveket, Nagy Albert emlékmúzeumot létesítsen. S hogy a házat, amelyben élt és negyven éven át dolgozott, emlékházzá nyilvánítsák. Meggyőződésem, hogy ezzel a kultúrvárosnak, művészetpártolónak ismert Kolozsvár csak nyerne és gazdagodnék.
Nagy Albertét nemcsak nagy alkotóként, de mint mélyen gondolkodó, a művészet kérdésein sokat töprengő művészként is ismertük. Kevesen tudják viszont, hogy hagyatékában mintegy három kötetre való jegyzete, gondolata, elmefuttatása maradt fenn a művészetről és a maga alkotói gondjairól. Nem volna-e itt az ideje, hogy ezt is közelebbről megismerjük s legalább részben értékesítsük?
Utolsó kiállításának megnyitása előtt egy megírandó cikkem érdekében néhány alkalommal hosszasan elbeszélgettem Nagy Alberttel képeiről, alkotási módszeréről, nézeteiről. Egyik látogatásom alkalmával egy rövid írásban rögzített vallomást nyújtott át nekem, hogy megkönnyítse munkámat és művészete lényegének megértését, amit én rögtön le is másoltam. (Az eredeti kézirat hátrahagyott írásai közt Nagy Albert hagyatékában található.)
Az említett cikkben erre csak igen-igen kivonatosan hivatkoztam, inkább csak szellemét, gondolatait igyekeztem beépíteni. Most úgy érzem, nemcsak a rá való emlékezés okából, hanem a képzőművészi tisztánlátást elősegítendő is helyes, ha ezt a mindenképpen érdekes és izgalmas vallomást közzétesszük.
Megjelent A Hét III. évfolyama 10. számában 1972. március 10-én.
