Sajátságosnak tűnhetik az olvasó számára, hogy Bodor Pál Nyílt leveléhez szóló, azzal vitázó Dankanits Ádám és Cseke Gábor egyaránt szükségesnek tartotta leszögezni, hogy egyetért Bodor Pállal. „Alapvetően egyetértünk” – írja Dankanits cikkének bevezetőjében, és csaknem ugyanígy fogalmaz Cseke is, miután bebizonyítja, hogy nincs baj, illetőleg van, de nem ott, ahol Bodor keresi. „Különben minden felvetett kérdéssel egyetértek.” De ha így van, csodálkozhat az olvasó, ha „alapvetően” és „minden felvetett kérdéssel” egyetértenek, akkor miről és miért vitatkoznak? Mit tehet mást az ember, minthogy újra átolvassa a három írást figyelmesen, most már ceruzával a kezében, és kijegyzi a három cikk lényegesnek látszó mondanivalóját. A következő tételek kerülnek egymás alá:
1. Bodor Pál: „A tudatos értelmiség, érzésem szerint… inkább humán beállítottságú”. „– irodalmi, művészeti beállítottságú (és talán képzettségű) emberünk viszonylag több van, mint másutt, ezzel szemben gyengébben állunk műszaki irányú, műszaki beállítottságú és végzettségű emberek dolgában.” Felteszi a kérdést, mi van az oktatással? Miért jobb pl. a Székelyföldön a felkészítés a humán tárgyakra? Es úgy véli, ezen már azért is érdemes eltűnődni, mert nagyon „káros lenne (a szocialista forradalom és az új műszaki forradalom egybefonódása megszabta korszakunkban), ha a fiatal nemzedék szakmai irányulása nem lenne összhangban az ország reális szükségleteivel”.
2. Dankanits „létfontosságúnak találja Bodor Pál kérdését és megállapítását, de kifejti, hogy az eltolódásért nem csupán és nem elsődlegesen az iskolai oktatás felelős; hazánk fejlődő ország, és megkésettségünk következtében „kulturális hagyományaink nagyrészt humán s ezen belül irodalmi jellegűek”; másrészt viszont felelős a helyzetért „a párhuzamos iskola”: a könyvkiadás, a sajtó, a televízió, rádió, amelyek túlságosan kevés gondot fordítanak a műszaki-tudományos kérdésekre, nevelésre.
3. Cseke Gábor szerint „Csak végig kell néznünk főiskolai oktatásunk általános felépítésén, hogy nyilvánvalóvá váljék: szó sincs a műszaki-tudományos tájékozódás (érdeklődés) háttérbe szorulásáról”. És lennebb: „csak látszat”, hogy „nálunk szinte mindenki író, költő, színész, festő, de legalábbis… régész.” Ha bírálhatjuk az iskolai oktatást, akkor épp a humán tárgyak előadását kell bírálnunk hiányos és szűkszemléletű volta miatt, különben „diákjaink egyre inkább műszaki beállítottságúak. A félő éppen az, hogy szem elől téveszthetik anyanyelvi műveltségük alapjait.”
Az egymás mellé állításból kitűnik, hogy Dankanits Ádám valóban egyetért Bodor Pállal a ténymegállapítás tekintetében, de az előállt helyzetet más okokkal magyarázza. Cseke viszont épp ezzel nem ért egyet, de hangsúlyozza, hogy diákjaink egyre erősbödő műszaki beállítottsága következtében és a humán tárgyak tanításának hiányosságai, szűk szemlélete miatt mégiscsak fennállnak bizonyos veszélyek. Lehet-e ezek után egyetértésről beszélni?
Lehet egyetlen vonatkozásban: mindhárman megfontolandónak, meggondolkoztatónak találják az ifjúság műszaki-tudományos, illetve humán irányú érdeklődésének, képzésének körülményeit, lehetőségeit és a kettőnek egymáshoz való viszonyát.
Bodor szempontja világos. Azt mondja, hogy „a szocialista forradalom és az új műszaki forradalom egybefonódása megszabta korszakban” – amikor tehát gyors iramban folyik a modern gyáripari és mezőgazdasági termelés kiépítése, átalakulása, korszerű műszaki szintjének megteremtése s ennek megfelelően a társadalom strukturális átalakulása – az ifjúság nevelésének, képzésének összhangban kell állnia az ország reális szükségleteivel. Ebből a szempontból vizsgálva a kérdést, úgy találja, székelyföldi tájékozódása alapján, hogy ott például baj van ezzel az összhanggal. Hogy Bodor Pál szempontja helyes és aggodalmai sem alaptalanok, annak bizonyítására Zöld Lajosnak a Csíkszeredában megjelenő Hargitában közölt (1973. július 24.) cikke bizonyos adataira hivatkoznék. Az ember kezeli a gépeket című cikkében Zöld Lajos Hargita megye gyors iramban fejlődő ipara szakember-, szakmunkás-utánpótlásának kérdéseit vizsgálja adatszerűen. Elmondja, hogy a jövő év közepén Csíkszeredában beindítandó autó- és traktorcsere alkatrészgyárnak 1974 alk almazottból – ebből 1300 szakmunkás – jelenleg 17 áll rendelkezésére és 217-nek folyik a kiképzése ipari szakiskolában. A többi? – Az épülőfélben levő és szintén a jövő évben induló bútorgyár 400 szakemberének biztosítására eddig mindössze 150 került iskolába, a préseltlemez-gyárnak a jelenleg kiképzésben levőkön kívül még 200 szakemberre lenne szüksége; a faipari gép- és alkatrészgyárnak most közvetlenül a beindítás előtt még mindig hiányzik 300 szakképzett embere; az ugyancsak rövidesen induló toplicai préseltlemez-gyárnak eddig 8 szakembert sikerült szereznie, a bútorgyár szakembereinek toborzása még meg sem kezdődött. Még súlyosabb a helyzet a szüntelenül növekvő kapacitású Hargita megyei könnyűipari üzemekben: munkásainak csak 15 százaléka került ki szakmai iskolából, mintegy tízezer munkáslány csak rövid lejáratú tanfolyamot végzett; a megye könnyűiparának 1975-ig még 5000 szakmunkásra, technikusra lesz szüksége – ebből ebben az évben 3500-nak már munkába kellene lépnie.
Tévedés ne essék: nem azért idéztem ezeket a főleg szakmunkás-utánpótlásra vonatkozó adatokat, mintha nem vettem volna észre, hogy az emlegetett vitában az értelmiségiek túlzottan vagy nem túlzottan humán, illetve reál irányú beállítottságáról, érdeklődéséről vitatkoznak. Ellenkezőleg: éppen ezért idéztem, mert arról vitatkoznak; meggyőződésem szerint ugyanis az értelmiségiek ilyen vagy olyan beállítottságáról, az ifjúság érdeklődéséről csakis a reális tényeknek, helyzetnek az ismeretében, figyelembevételével, a szakértelmiségi és szakmunkás utánpótlás-képzés viszonylatában lehet és kell ok- és célszerűen vizsgálódni. Nem kétséges, hogy Bodor Pál szempontja helyes, aggodalma is ebből a szempontból megalapozott, hogy mennyire a valóságból indult ki, azt kellően bizonyítja ez a megjegyzése: „Az egész kérdést egyébként a szakmai líceumok, szakiskolák és technikumok tekintetében is érdemes átgondolni”. (Kiemelés tőlem, K. Gy.) Kár, hogy vitapartnerei ezt a megjegyzését figyelmen kívül hagyták. Ugyancsak a reális helyzet figyelembevételével adhatunk igazat Dankanitsnak is, aki miután nagyon helyesen a történeti és társadalmi fejlődés szempontjait is bevonja a vitába, „a párhuzamos iskola”: a könyvkiadás, sajtó, televízió, vagy is a műszaki-tudományos tájékozódás-tájékoztatás-nevelés tömegkommunikációs vetületének hiányosságait emlegeti fel. De a reális helyzetből indul ki Cseke is – noha ellentmond Bodornak és természetesen Dankanitsnak is –, amikor a főiskolai oktatás felépítésére hivatkozva (hivatkozhatott volna ma már jószerivel az általános és középfokú iskoláztatásra is) kijelenti: „szó sincs a műszaki-tudományos tájékozódás (érdeklődés) háttérbeszorulásáról”. Helyesebben fogalmazott volna azonban, ha az államilag megteremtett lehetőségekre teszi a hangsúlyt és az új iskoláztatási rendszer általános orientációjára. Az új orientáció ugyanis a műszaki-tudományos képzésnek-gyakorlatnak az általános iskolákon kezdve, a szakiskolákon, líceumokon, technikumokon keresztül a főiskolákig bezáróan egész oktatásunkban-nevelésünkben való túlsúlyának, kereteinek és feltételeinek biztosítását tűzte ki célul. Ilyen körülmények között elvileg csakugyan szó sincs a műszaki-tudományos tájékozódás (érdeklődés) háttérbe szorításáról (legfennebb egyelőre a gyakorlatban a háttérbe szorultságáról beszélhetünk jogosan), s ebből a szempontból megítélve a dolgokat, különösen, ami a holnapot illeti, teljesen jogos és megalapozott a feltevés, hogy „… diákjaink igenis egyre inkább műszaki beállítottságúak” (lesznek!).
Amint látszik, én is egyetértek az előttem szólókkal; az én véleményem is az, hogy minden vonatkozásban „létfontosságú” kérdést vetett fel Bodor Pál Nyílt levele, és ezt Dankanits Ádám és Cseke Gábor igen-igen figyelemre méltó gondolatokkal egészítették ki. Érdemes tehát tovább gyűrűztetni a vitát, és ezzel egyidejűleg szakszerűen felmérni a tényleges helyzetet, lehetőségeket, és azok alapján számbavenni a feladatokat.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 37. számában, 1973. szeptember 14-én.