„úgy hallgatunk téged, mint a tavaszt, /
mint az áradást, mint az évszakok váltakozását”
Valaki idejött a keleti blokkba, hogy énekeljen nekünk. Hogy minket énekeljen nekünk, és fölemelje a lelkünket. Soha nagyobb szükségünk nem volt rá.
1986. július 27-én Queen Budapesten koncertezett. Gesztusértékű volt a vendéglátók nyelvén előadott dal. Fellépés előtt Freddie Mercury a Hotel Intercontinental teraszán Brian May gitárkíséretével bőszen gyakorolta a Tavaszi szélt, és próbálta megjegyezni a számára teljesen ismeretlen nyelv szavait, amelyeket kiejtés szerint fölírt a tenyerébe.
Azon a harmincnyolc évvel ezelőtti estén így ismertette meg gyönyörű népdalunkat Freddie Mercury az egész világgal. Bűvös dal és bűvös előadó egymásra találtak, Mercury pár percben többet tett a magyar kultúráért, mint későbbi országimázs-központok hosszú évek alatt.
Azóta Japántól Brazílián át Európáig a Queen-rajongók az egész világon az ő hangján ismerik ezeket a sorokat: „Tavaszi szél vizet áraszt, / Virágom,virágom, / Minden madár társat választ / Virágom, virágom.”
Nem találok méltóbb emlékezést arra a július 27-ére Markó Béla versénél, amelyet azért szeretek, mert Freddie Mercury hangjától mélyen megérintve már messze nem róla, hanem valami egészen másról ír.
A titokról. A mindannyiunkat jellemző megfejthetetlen szótárról. A magyar nyelvről. A nyelvbe zártságról, amelynek határain át lehet lépni. Ha akarjuk, ha van hozzá erőnk – és ha van lélek, amely közvetíteni tudja mulandó életünk múlhatatlan tartalmait.
Freddie Mercury, „testvérünk a szélben, a vízben, a virágban” ilyen lélek volt.
Markó Béla: Szótár
amikor Freddie Mercury a tenyerébe
írta a Tavaszi szél vizet áraszt
kezdetű magyar népdal szövegét…
Mintha valakinek a markában lenne
a tavasz, a szél, a víz, a madár és a virág,
és ha szétnyitja a tenyerét, egyszerre csak
felrepül a madár, kibomlik a virág,
rohan a víz, fújni kezd a szél,
megárasztja a folyót, majd jókedvűen
tovaszáll, de aztán észreveszi
a virágot, és szelíden megsimogatja,
már alig-alig fodrozódik körben az ég,
hiszen a társak is egymásra találtak,
persze ezt csak én képzelem, mert talán
lefordították neki, de a messziről jött
énekesnek mégsem juthatott eszébe semmi
arról a különös betűcsoportról, hogy tavasz,
nem nézett ki egykor kisgyerekként egy
másik furcsa betűcsoporton, vagyis az ablakon,
ahogy végigcsorgott a bő tavaszi eső
az üvegen, nem érezhette annak a fel-felvillanó
betűcsoportnak az illatát, hogy virág,
és nem idézhetett fel benne sem égboltot,
sem lombot, sem felhőt, sem szabadságot
az a szó, hogy szél, nem emlékezhetett
boldogan az első tavaszra, nem gondolhatott
fájdalommal az utolsóra, mert sem az első
veréb, sem az első varjú, sem az első fecske
szárnya nem rebbent meg emlékeiben
arra a szóra, hogy madár, és mégis ott volt
a tenyerében vagy a torkában minden,
mintha maga a tavasz mondaná, hogy tavasz,
mintha maga a szél mondaná, hogy szél,
mintha maga a virág mondaná, hogy virág,
és így tovább, azt hiszem, ide kellene
eljutni mindannyiunknak, hogy érthetetlen
nyelven, érthetetlen szavakkal szóljunk
egymáshoz, csak a dallam, csak a ritmus,
csak a szélfújás, csak a víz zubogása,
csak a szárnycsapkodás induljon el tőlünk,
ti majd lefordítjátok az emlékeitekre,
azok sem egyformák, egyik aranyeső,
másik pitypang, esetleg gyöngyvirág,
van-e illata, nincs-e illata, nem tudhatom,
te énekled most, nem pedig mi, Freddie Mercury,
testvérünk a szélben, a vízben, a virágban,
a madárban, úgy hallgatunk téged, mint a tavaszt,
mint az áradást, mint az évszakok váltakozását,
és úgy kellene megérkeznünk nekünk is,
hogy megfejthetetlen szótár legyünk, de aki
kinyit majd minket, mégis elsírja magát.
Forrás: A Magyar Hang VII. évfolyama 30. számának (2024. július 26 – augusztus 1.) nyomtatott változata.
