Amikor arról értesültem, hogy Dúró Dóra parlamenti dolgozószobájában elhelyezni készülnek Horthy Miklós mellszobrát, először felháborodtam. Amikor azután a TV képernyőjén szem- és fültanúja lettem a szégyenletes szoboravatási eseménynek és a képviselőnő által elmondott mondatnak, akkor végképp betelt a pohár. Az aktust és az elhangzott szavakat közel félmillió zsidó-magyar ember – nők, férfiak, fiatalok, aggok, csecsemők és kisgyermekek –, azaz valamennyi holokauszt áldozat emléke meggyalázásaként élem meg. Ez kényszerít e sorok megírására.
A szobor gazdája a riporternek kurtán válaszolva nagyjából azt mondta, hogy Horthy cselekedeteit az akkori kor szellemében kell értelmezni. Csakhogy a kormányzó alaposan hozzájárult a korszellem alakításához: politikához nem értő lovas tengerészként lovagolt be a hatalomba, majd erélytelenül sodródott a – zömében szélsőjobboldali elveket valló – magyar tisztikar és civil tisztségviselők által szorgalmazott német-náci szövetség irányába.
Bár Horthy nem szimpatizált magával Hitlerrel, a piszkos munka elvégzését, Magyarország zsidótlanítását, a náci vezér „végső megoldásként” („Endlösung”) hangoztatott célkitűzését – ha nem is gázkamrák által – tőle remélte. Ez a törekvése nyíltan hangoztatott antiszemitizmusából eredt.
A szobor patrónusának diplomás politológusként ismernie kell a „Horthy levele gróf Teleki Pálhoz” című 1940-ben kelt írást. Ebben a kormányzó miniszterelnökének felvetésére reagál, aki büszkélkedett a harmadik zsidótörvénnyel, az addig legszigorúbbal, amit éppen az ő működése alatt szavazott meg a parlament. Teleki még további megszorításokat szorgalmazott, a gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi élet „megtisztítását” tervezte.
Erre reagált Horthy hírhedt levelével: „Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem. Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden-minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidókezekben legyen, és hogy a magyar tükörképe – kivált külföldön – a zsidó. Azonban, minthogy a kormányzat egyik legfontosabb feladatának az életstandard emelését tartom, tehát gazdagodnunk kell, lehetetlen a zsidókat, kiknek minden a kezükben volt, egy-két év leforgása alatt kikapcsolni, és hozzá nem értő, leginkább értéktelen, nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkre megyünk. Ehhez legalább egy emberöltő kell. Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk.” Ez az aljas, aberrált mentalitás érdemel ma szobrot?
Megjegyzendő: mintegy hatvan keresztény magyar ember, arisztokraták, tudósok, földbirtokosok tiltakoztak a zsidók tervezett további korlátozása ellen, mondván, nem tekinthetik saját nemzetüket oly tehetségtelennek, hogy mesterséges verseny-védelemre szorulnának.
Az avatáson elhangzottak szerint azért is szobrot érdemel Horthy Miklós, mert fellendítette Magyarország gazdaságát, fejlődését. Nyilván tettek ezért keresztény magyar emberek is (ha már ostoba és gonosz módon származás-vallás szerint tesz különbséget bárki), de az elvitathatatlan, hogy a XIX. század utolsó harmadában egyenjogúvá vált zsidó magyarok sokasága élt a tudás megszerzésének – addig előlük elzárt – lehetőségével, és tehetségükkel, szorgalmukkal jelentős mértékben hozzájárultak az ország gyarapításához. A közismert példákat hosszasan sorolhatnánk, ahogy azon zsidó személyiségekét is, akik a tudományok, művészetek, irodalom, sajtó stb. értékeit, a magyar kultúra egészét gazdagították. Belegondolni is borzasztó, hogy a holokauszt következményeként – az áldozatok és meg nem születhetett utódaik által – mennyi emberi értéket veszített országunk!
De térjünk vissza Horthy Miklós, az államfő megítéléséhez. Az avatás alkalmával az is elhangzott, hogy a kormányzónak nem volt köze a parlament működéséhez, a törvényalkotáshoz. Ez abszurditás, hiszen az államfő aláírása nélkül akkor sem léphettek hatályba törvények, ráadásul – szemben a mai gyakorlattal – sokkal hosszabb idő állt rendelkezésére a mérlegelésre, visszaküldi-e az Országgyűlésnek a vitatott törvényt. Persze ilyen aggályai Horthynak nem voltak, sorra írta alá a jogfosztó törvényeket.
A kassai önbombázás hírét követő hadüzenettel viszont Horthy Miklós – képletesen szólva – rátette a végső pecsétet a trianoni diktátumra. Először is voltak olyan jelek, amelyekből azt remélhette, hogy amennyiben Magyarország semleges marad, és nem lép Hitler oldalán a háborúba, számíthat a trianoni szerződés bizonyos revíziójára. Hosszas tárgyalás után a szovjetek visszaszolgáltatták a cári hadsereg által 1849-ben zsákmányolt magyar hadi zászlókat is. A hadba lépést – korabeli ismereteim szerint – Hitler nem követelte, azt a magyar vezérkar szorgalmazta, a náci vezér megelégedett volna az élelmiszer szállítmányokkal. A semlegességgel a kormányzó megkímélhette volna Magyarországot a negyven éven át tartó megszállástól is.
Horthyt a budapesti zsidók megmentőjeként is szokták emlegetni. Nos, a fővárosi deportálásokat Bethlen István tanácsára és a szövetséges hatalmak erélyes figyelmeztetésére állíttatta le, tartva a háború utáni súlyos következményektől. Ha akkor hatalmában állt ezt megtenni, akkor pár hónappal korábban a vidéki zsidóság érdekében miért nem tett semmit?
Megannyi súlyos, terhelő tény mely az egykori kormányzó felelősségét bizonyítja, és mintegy alátámasztja unokája, ifj. Horthy István, aki megrendülten kért bocsánatot nagyapja bűneiért a televízió képernyőjéről.
A Horthy házaspár földi maradványainak hazahozatalát és újratemetését annak idején elfogadható gesztusnak tartottam, de az egykori kormányzó személyének rehabilitálását és a róla alkotott kép meghamisítását elfogadhatatlannak gondolom, mivel életem első huszonegy évét diktatórikus regnálása idején átélve pontosan ismerem a történelmi valóságot.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. szeptember 28-án.