Hadas Miklós szociológus, dzsenderkutató, a Magyar Tudományos Akadémia doktora válaszol a Transindex újságírója, Horváth-Kovács Szilárd kérdéseire. Többek között arra: Mitől lesz mérgező a maszkulinitás, illetve miért lehet veszélyes és önveszélyes? Az érdekfeszítő, több szempontból érdekes és fontos interjút tartalmi változtatás nélkül közöljük.
Az utóbbi hetekben több olyan esemény volt, amely valamiképpen a dzsenderkérdést érintette. Egyrészt a magyarországi homoszexuálissá eltérített pedofiltörvény, amely nemzetközi visszhangot kavart a európai futballbajnokság révén is. Másrészt a romániai szexuális nevelést érintő kérdések, amelynek közvetett előzménye, a „dzsenderideológia” oktatását tiltani akaró törvényjavaslat. Harmadrészt a nők reproduktív jogait megerősítő EU-s jelentés elfogadása, ami a hangulatkeltő és rosszindulattal félremagyarázó vélemények szerint lehetővé tenné, hogy „most már a férfiak is szüljenek”.
Úgy tudtuk, hogy Ön a Corvinus Egyetem tanára, de az intézményi e-mailcímén már nem tudtuk elérni.
– Most már nem tanítok az egyetemen. Harmincöt év után, tavaly júliusban távoztam, a Szociológiai Intézet professzoraként és a Társadalmi Kommunikáció Doktori Iskola vezetőjeként, tiltakozásul, hogy az akadémiai autonómiát semmibe véve Orbán Viktor az ultipartnerét tette meg az egyetem elnökének, a kuratóriumot pedig feltöltötték kormányhű emberekkel. Morálisan elfogadhatatlan volt számomra ez a fajta hatalomátvétel, melynek irányvonala egyébként tökéletesen beleillik a Fidesz-kormány elmúlt években követett egyetem-, tudomány- és kultúrpolitikájába. Jelzem, az elmúlt tanévet az egyetemi vezetés politikai tisztogatásra használta fel, egymás után bocsátva el azokat a nemzetközi rangú professzorokat, akiknek a szellemisége nem illett a NER világképébe.
Akkor Ön most mivel foglalkozik és hogyan?
– A múlt héten fejeztem be egy könyvet, amely egy vezető angolszász tudományos kiadónál, a Routledge-nél fog megjelenni. A címe: Outlines of a theory of plural habitus, azaz a Plurális habitus elméletének körvonalai. A könyvben Pierre Bourdieu egykori párizsi témavezetőm habituselméletét próbálom árnyalni. Bourdieu-ről csak annyit, hogy halála után 19 évvel is ő a legtöbbet hivatkozott szociológus a világon.
Az általam művelt szociológia egyik alapkérdése, hogy a jelen viszonylatait hogyan határozza meg a múlt. Továbbá, amikor vizsgálódok, megpróbálok kilépni a nemzeti keretek közül, ugyanis azok a témák, amelyekkel foglalkozom, egy globális társadalmi térben bontakoznak ki. Kutatásaim az önreflexivitással is összefüggésben vannak: csupa olyan dolog foglalkoztat, amelyekhez szorosan kötődőm, s amelyekről – életutamból adódóan – belülről is sokat tudok. Ezzel magyarázható, hogy sokáig zeneszociológiával és sportszociológiával foglalkoztam, majd érdeklődésem a dzsenderkérdések, ezen belül is mindenekelőtt a férfilét, a férfiasság társadalmi meghatározottságai felé fordult. Úgy is fogalmazhatnék, hogy kevesen ismerik nálam jobban belülről a macsó férfilét világát. Elsősorban a kvalitatív módon vizsgálható megkülönböztetések, a kulturális jelek, a mindennapi élet finom részletei foglalkoztatnak.
A történettudomány mellett az antropológia is egy fontos diszciplína számomra, elsősorban ugyanis innen származnak az általam előszeretettel használt módszerek: a résztvevő megfigyelés, a mélyinterjú, a terepmunka. Röviden, az egyes emberben megtalálható, történetileg meghatározott társadalmi lét érdekel, mely globális összefüggésbe is illeszthető. Olyan témákkal szeretek foglalkozni, amelyek fontosak és aktuálisak. Igyekszem különválasztani a tudományos elemzést és a társadalmi gyakorlatot, ám nem kerülöm ki, hogy levonjam a kutatási eredményeimből származó tanulságokat. Ha például nemzeti, etnikai, vallási, szexuális kisebbségekkel vagy szegényekkel kapcsolatban elnyomást vagy egyenlőtlenségeket tapasztalok, civil emberként arra törekszem, hogy szolidáris legyek, és segítséget nyújtsak az alávetetteknek.
A társadalmat, amit vizsgálok, nem egy elidegenedett tényegyüttesként, kvázi természettudományos tárgyként szemlélem, hanem egy olyan viszonylatrendszerként, amelyben én is élek, és amelybe bele lehet avatkozni, ha szükségesnek tartom. Ebből következően állampolgárként felvállalom az aktivizmust. Kétségtelen, ez egy ilyen old school-attitűd, ami a múlt század ’60-as, ’70-es éveinek baloldali beállítottságú társadalomtudósait jellemezte. De nem tudok kibújni a bőrömből: ha igazságtalanságot, tisztességtelenséget, egyenlőtlenséget, elnyomást látok, általános iskolás koromtól fogva ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy megpróbáljam az alárendeltek ügyét képviselni.
A nemrég megszavazott magyar törvény szerint tilos kiskorúak számára olyan tartalmat elérhetővé tenni, ami „a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg.” Vagy más oldalról: a férfikutatás, mint ahogy minden dzsendertéma, egy nemrég alkotmányellenesnek bizonyult román törvény szerint sem lehetne egyetemi – vagy bármilyen oktatási – tananyagban, ugyanis azt állítja, hogy a biológiai- és a társadalmi nem az eltér egymástól. Kezdjük talán innen, a biológia és a társadalmi nem különbözőségétől.
– Mindenki számára könnyen belátható ennek a megkülönböztetésnek az értelme, ha figyelembe veszi, hogy a férfi és női létezés, a szexualitástól az identitásig, nem állandó, hanem kultúránként és koronként változik. E változó jellegre utal a társadalmi nem kategóriája. Nem ugyanúgy viselkedett egy férfi vagy egy nő 50 vagy 100 évvel ezelőtt, mint ahogy ma viselkedik, mivel mások voltak a társadalmi elvárások. Következésképpen azok az emberek, akik úgy gondolják, hogy ez a kettő ugyanaz és állandó, nagyot tévednek. Hadd mondjak egy történelmi példát: 1914-ben egy angol zenekritikus, egy zeneszerzőnő koncertje után ezt írta: „Amikor egy nő zenét szerez, az olyan, mint amikor egy kutya a hátsó lábán sétál. Természetesen nem csinálja jól, de önmagában az, hogy vállalkozik rá, méltó lehet a figyelmünkre.” Bő száz évvel ezelőtt Angliában tehát még azt gondolták, hogy a nő nem ugyanolyan eszes lénye a természetnek, mint a férfi, következésképpen nem lehet komolyan venni az ő művészeti és politikai megnyilvánulásait. Megnézhetjük Madách Imre 1861-ben tartott akadémiai székfoglalóját is, A nőről, különösen esztétikai szempontból, amelyben a női lét lényegét az anyaságban és a szüzességben látta. Persze némileg problematikus, hogy e kettőt hogyan tartotta összehangolhatónak nagy drámaírónk.
Tudjuk, hogy Nagy-Britanniában Oscar Wilde idejében, vagy akár a múlt század ’50-es éveiben, a homoszexualitás büntetendő cselekmény volt (szerk. megjegy.: Romániában 2001-ig!), mint ahogy így van ez a mai napig a világ számos országában. Vannak olyan államok, amelyekben ma is halálbüntetés sújtja a homoszexuálisokat. De önmagában az a tény, hogy 2021-ben az Európai Unió vezető politikusai felháborodnak az említett magyar törvényen, hogy egy európai miniszterelnök a saját homoszexualitására hivatkozva ítéli el a magyar törvényt, vagy hogy a téma bekerül az EB-re, oly módon, hogy az összes nagy multicég felületén szivárványszínű reklámok jelennek meg, mind-mind arra utal, hogy a társadalmi nemmel kapcsolatos elképzelések változnak.
Ma Európában a törvényes rend ellenőre és kivitelezője nem kizárólag a férfi; a jog már nem egy maszkulin intézmény, annak létrehozásában és működtetésében nők is részt vehetnek. Ennek ékes bizonyítéka, hogy Laura Codruța Kövesi most az Európai Ügyészség vezetője. És ezen mi nem döbbenünk meg! Hasonlóan nem szentségtörés, ha manapság nők is betöltenek miniszteri vagy más állami tisztségeket, miképpen azon sem csodálkozunk, ha a gazdasági vezetők vagy akár a katonák és a rendőrök között találunk nőket – olykor vezető pozíciókban is.
Remélem, e példák egyértelműen mutatják, hogy más korokban más elvárások voltak a férfi és női létezéssel kapcsolatban, mint manapság. Ismétlem tehát: a dzsendert, vagyis a társadalmi nemet a társadalmi és kulturális körülmények határozzák meg azoknak az elvárásoknak, normáknak, törvényeknek a formájában, amelyekhez adott helyen és időben a férfiak és a nők előbb-utóbb igazodni kénytelenek.
Az ilyen szerencsétlen törvényjavaslatok, mint az említett román és magyar példák, mindenekelőtt azoknak a konzervatív, fundamentalista, önmagukat többnyire kereszténynek minősítő erőknek az elképzeléseit érvényesítik, amelyek úgy gondolják, hogy az Isten által teremtett világrend, benne a férfi és a nő örökre meghatározott viszonylatával, nem a társadalmi-kulturális viszonyok függvénye, hanem az isteni elrendelésé.
Csak hát szociológusként kénytelen vagyok ezeket az erőket azzal szembesíteni, hogy saját vágyaikat vagy az évezredes szent szövegek egyes passzusait összekeverik a társadalmi valósággal. Ebből a zavart tudatból fakad az is, hogy Magyarországon az ELTE dzsenderképzését betiltották, és helyette családtudományi képzést próbáltak bevezetni. Mindez nonszensz, hiszen a társadalomtudósok számára egyértelmű, hogy a családi viszonyok és a dzsenderviszonyok szorosan kapcsolódnak egymáshoz.
Történelmileg talán a középkor volt az a korszak, amikor a fundamentális vallásosság társadalmilag domináns volt. Néhány éve arról tartott előadást Kolozsváron, hogy a férfiszerep akkor sem volt egységes, mi több például a katona-lovag és a pap – társadalmilag nagyon erőteljes férfiszerepek – a lehető legélesebben szembeálltak egymással.
– Éppen ezeket a történeti folyamatokat (is) igyekszem megragadni egy másik készülő könyvemben, melynek munkacíme A vulkán megszelídítése, és melynek egyes fejezetei az Erdélyi Társadalom című folyóirat 2016-2020 közötti számaiban olvashatók. Az az alapkérdésem, hogy egy évezred alatt hogyan vált a nyugati világban az erőszakkontroll a férfiak viselkedésének meghatározó elemévé. Ennek következménye, egyszerűen fogalmazva, a férfiak „feminizálódása” és a nők „maszkulinizálódása”. E folyamat vizsgálata során a pap és a lovag ellentétpárjából indulok ki. Ez egy rendkívül árnyalt folyamat, és minél közelebbre megyünk hozzá, annál árnyaltabb.
A középkorban a lovagok képviselik azt a libido dominandi alapú hegemón viselkedésmintát, amelynek fő modellje a háború (a libido dominandi Bourdieu fogalma, mely azokra a viselkedésmintákra vonatkozik, amelyek a harci késztetés alapján jönnek létre). Az egyház, mint egy ellenhegemón intézmény, egy olyan mintázatot jelenít meg, amely megpróbálja tiltani az erőszakot.
Keveset beszélünk arról, hogy a középkori római katolikus egyház sikeresen fékezte meg a nők elleni erőszakot. Mielőtt ugyanis az egyház a házasságot szentségnek nyilvánította volna, a férfiak lényegében minden következmény nélkül elzavarhatták vagy akár meg is ölhették feleségeiket, és olyan státuszban tarthatták őket, mint az állatokat. A középkori katolikus egyháznak tehát óriási szerepe volt abban, hogy a világi közegben hogyan alakult a nemek közötti viszony. Ugyanakkor persze ott voltak a keresztes háborúk is, ahol a püspök lehetett a hadsereg vezetője. Ez azt mutatja, hogy nemcsak az egyház hatott a vad és erőszakos lovag megszelídítésére, hanem a lovag is hatott az egyházra. Így alakultak ki a hibrid maszkulinitás-formák a társadalomban. De az egyházon belül is számos minta jött létre, gondoljunk csak az elsősorban a városokban működő dominikánusok és a hatalmas mezőgazdasági területeket megművelő ciszterciták közötti különbségekre! Vagyis az egyháztörténet is azt bizonyítja, hogy a legkülönbözőbb színtereken és korokban sokféle nemi létezésmód és sokféle elvárás, sokféle értékrend érvényesült.
Akik a 21. században a saját megkövült dogmatikai ismereteik alapján azt hirdetik, hogy a férfiak és a nők közötti viszonylatrendszer biológiai alapon örökre és változatlan formában meghatározott, azoknak fogalmuk sincs az egyháztörténetről, és arról, hogy az e viszonylatokkal kapcsolatos nézetek a saját egyházukon belül is folyamatosan változnak, összhangban a társadalmi változásokkal. Elég, ha ennek kapcsán csak annyit mondok: vigyázó szemünket Ferenc pápára vessük!
Ebben a hosszú történeti férfi-nő, maszkulinitás-feminitás kérdésben hol van az, amitől annyira félnek manapság: a szexuális kisebbségek?
– A szexuális kisebbségeket általában mindig kirekesztették. A kérdés csak az, mit tekintenek szexuális kisebbségnek egy adott társadalomban, ugyanis sok lehetséges fókuszpont és perspektíva létezhet. Ha például egy antropológiai perspektívát választunk, láthatjuk, számos olyan törzs van a nagyvilágban, ahol nem is ismerik a homoszexualitás fogalmát, mert természetes számukra egy olyan létforma, amit a modern nyugati ember, Freud nyomán, polimorf perverzként azonosít. Bizonyos csendes-óceáni vagy latin-amerikai törzseknél például valaki akkor válik a közösség teljes jogú tagjává, ha más férfiakkal általunk „homoszexuálisnak” tekintett beavatási rítusokban vesz részt. Vagy említhetném a Fülöp-szigeteket is, ahol a nyugat-európai homoszexualitás kategóriája szintén nem létezik: ott a határvonal nem az, hogy férfivel vagy nővel folytat-e szexuális aktust valaki, hanem, hogy behatoló vagy befogadó fél-e. Ott, többek között, az számít a hatalmi helyzetű férfiasság egyik indikátorának, ha egy férfinek a feleségén kívül minél több női szexuális partnere (s tőlük akár több tucatnyi gyereke is) van, emellett vannak általa kitartott férfiak is, akikbe a nemi szervével behatolhat. Remélem, e példák alkalmasak annak illusztrálására, hogy a nyugati világban általunk használt fogalmak csak kellő óvatossággal alkalmazhatók.
Az, hogy hogyan viszonyulunk a saját kultúrkörünkben az azonos neműekkel kapcsolatos szexualitáshoz, szintén változik a történelem során. Közismert, hogy az ókori görögöknél e tekintetben a legfontosabb határvonal nem a férfi és a nő, hanem a fiatal férfi és az érett férfi között húzódott. A 20. század közepére jutottunk el oda, hogy a kétnemű modell, a „dzsenderbinaritás” magától értetődősége megkérdőjeleződött. Ebben meghatározó szerepe volt a Kinsey-jelentéseknek, amelyek egy skálán ábrázolták a különböző szexuális orientáltságokat. E szerint csak határeseti példa a nagyon maszkulin, illetve nagyon feminin, egyértelműen heteronormatív jellegű két szélsőség. A két szélsőség között ugyanis a szexuális viselkedés számos átmeneti formája létezik, melyeket a szivárvány pontosan jelképez. Sokkal árnyaltabb, differenciáltabb, változékonyabb a nemiség, mint ahogyan azt egyesek feltételezik, vagy amilyennek szeretnék, hogy legyen.
Ugyanakkor felhívnám a figyelmet, hogy míg mi Kelet-Európában általában csak az LMBT-rövidítést használjuk a szexuális kisebbségekkel kapcsolatban (melyek a „leszbikus”, „meleg”, „biszexuális” és „transzszexuális” szavak kezdőbetűi), az angolszász világban egy ideje már az LGBTQIA+ betűszó terjedt el. (Az utolsó három betű a queer, az interszexuális és az aszexuális rövidítése, a pluszjel pedig arra utal, hogy számos egyéb sajátosságot is figyelembe lehet venni. Egyébként, ha ezeket a betűket bepötyögjük a gugliba, több mint nyolcmillió hivatkozást találunk!). De maradjunk csak az I-betűnél, mely az interszexualitást jelöli. Eszerint a populáció jelentős hányada (egyes becslések szerint minden kétezredik ember) ebbe a kategóriába tartozik, amennyiben biológiai értelemben nem felel meg a maszkulinitás és feminitás tankönyvi követelményének, mivel hormonjaik, kromoszómáik vagy egyéb biológiai paramétereik eltérnek a normálisnak tekintett mértéktől. Vagyis a férfiak és a nők biológiai értelemben is sokfélék! Ha ezzel tisztában vagyunk, talán könnyebben megérthetjük a transzszexuális késztetéseket is, vagyis azt, hogy egyes embereknek nem egyértelmű a nemi hovatartozása. Az egyik legismertebb interszexuális személy egyébként Caster Semenya, a dél-afrikai olimpiai bajnok futó, akinek besorolhatatlansága komoly gondot okoz a nemzetközi sportéletben.
A nemiség kérdéséről zajló éles vitában kirajzolódik egyféle nyugat-európai és közép-kelet-európai szembenállás. Ennek a törésvonalnak is biztosan megvannak a történelmi-társadalmi okai.
– Valóban, létezik egy ilyen törésvonal, és mi itt, a nyugati világ peremén, olyan országokban élünk, amelyekben kisebb intenzitással és töredékesebben zajlott le az a szexuális- és dzsenderforradalom, mely a ’60-as évek végétől Nyugat-Európában végbement. A mi régiónkban erre nemigen volt lehetőség, hiszen olyan diktatúrákban éltünk, amelyekben a civil szférának nem volt lehetősége kibontakozni. Ezzel együtt maguk a diktatúrák valamilyen formában megvalósították a dzsenderforradalmat: ők hozták létre a nőszövetségeket, emancipálták a női munkaerőt, és így tovább. Tehát bizonyos értelemben a kommunista pártok kifogták a szelet a civilek vitorláiból. Egyébként a nyugati baloldali aktivisták sokszor pozitív példaként emlegették, hogy Kelet-Európában a nők megjelentek traktoroslányokként vagy nőszövetségi vezetőkként. Persze ezek csak dísz pozíciók voltak. Mindenesetre fontos, hogy a diktatúrák felismerték és becsatornázták azokat az erőket, amelyek alulról, a „szabadság kis köreiből” kiindulva nem szerveződhettek meg.
Egy további magyarázó tényezőnek tekinthető a vallás. Romániában, Magyarországon és Lengyelországban a keleti kereszténységnek és a katolicizmusnak a 20. századi diktatúrákban is meghatározó jelentősége volt. Ezeknek az egyházaknak konzervatív elvárásaik voltak a férfi és a nő közötti viszonylatokkal és tevékenységformákkal kapcsolatban. Ugyanakkor vegyük észre, hogy azok az országok, ahol a nemi esélyegyenlőség és tágabban a dzsenderforradalom megvalósult, jellegzetesen protestánsok voltak: a skandináv országok zömmel lutheránusok, az angolok anglikánok, a hollandok kálvinisták, ám az ő kálvinizmusuk egy jóval szabadosabb és toleránsabb létformát támogatott, mint a magyar református egyházak. Például a holland református lelkészek a 17. században már azt hirdették, hogy a kölcsönös szeretet, tisztelet és az érzéki szexualitás a jó házasság alapja.
Mindehhez hozzá tehetünk egy további történeti szempontot, mely főként Magyarországra és Lengyelországra jellemző. A kora újkortól kezdődően egész Európában ebben a két országban volt strukturálisan a legnagyobb aránya a nemességnek, mely társadalmi csoport Magyarországon főleg egy kisnemesi tömeget jelentett. Az ő beállítódásaikat gyönyörűen leírja a népi szociográfia egyik alapműve, a Puszták népe. Illyés Gyula beszámol arról, hogy a két világháború között Magyarországon az úri osztály tulajdonképpen alsórendű lényként, szexuális tárgyként, az „első éjszaka jogával” maximálisan visszaélve tekintett a parasztlányokra és asszonyokra. Ez a nemesi világból átörökített nőkép újratermelődött a kommunista pártelit vadászataiban, férficimboraságában, a Móricz-féle „rokonok” kapcsolatrendszerének informalitásában. Ennek a beállítódásnak gyönyörű példája Huszárik Zoltán 1971-es, kultikussá vált Szindbád-filmje is, melyben reflektálatlanul élnek tovább a dzsentrivilág macsó mintázatai. Miképpen ugyanez a beállítódás jellemezte a hetvenes-nyolcvanas évek magyarországi „demokratikus ellenzékét” is: a nők ott is elsősorban szexuális tárgyként voltak kezelve, az „alfahímek” egymás között cserélgették őket. Ebben a közegben, ha a nő szóhoz jutott, akkor főleg a gondoskodás, a szegénység, az egészségügy kapcsán nyilvánulhatott meg. Az egyházak és a kisnemesség maszkulin-dzsentri hagyományai évszázadokon keresztül túléltek Romániában is, ahol az ortodox papi elit szerepe volt meghatározó: a román ortodox egyház is egy férfiuralmú berendezkedést hozott létre, melynek intézményesülése a Ceaușescu-rendszerben is folytatódott. Ugyanakkor, ha közelebbről vizsgálódunk, e közösségeken belül is jelentős eltéréseket találhatunk. Minél közelebb megyünk, annál differenciáltabb lesz a világ, hiszen Székelyföld nagyon más, mint Partium, és Gyergyószék is más, mint Csíkszék vagy Udvarszék. Érdekes kérdés, hogy miért alakult úgy, hogy a női autonómia a gyergyói medencében sokkal eredményesebben érvényesült, mint más székelyföldi székekben. Ezeket a finom árnyalatokat egy történeti dzsenderkutatás tudná feltárni.
A „macsó” kultúráról újabban sok szó esik, főleg mint a mérgező maszkulinitásról, például 2019-ben az Amerikai Pszichológiai Egyesület (APA) kiadott egy útmutatót erre vonatkozóan. Miért mérgező a maszkulinitás, illetve miért veszélyes és önveszélyes? Mert tudjuk, hogy ők a legerőszakosabbak a nőkkel, a melegekkel szemben, de azt is tudjuk, hogy nagyon sok macsó férfi követ el öngyilkosságot.
– A mérgező jelleg sok kontextusban jelenik meg, mivel nem csak más emberekre irányulhat, hanem a másokat fenyegető férfiak számára is veszélyes. Ennek kapcsán mindenekelőtt az erőszakkontroll hiányát említhetjük, melyből a toxikus viselkedés különböző típusai fakadnak, a környezetet maga alá rendelni kívánó igyekezettől a családon belüli agresszión és a kocsmai késeléseken át az öngyilkosságig, vagyis az önmagával szemben megnyilvánuló erőszakig.
A toxikus maszkulinitás alapja a már említett libido dominandi, vagyis a folyamatos harci késztetettség és készültség. Az ilyen férfi a háború, a harc kategóriáiban értelmezi a világot. Életének értelme azon a hiten alapul, hogy minduntalan le kell győzzön valakit vagy valamit. E beállítódás két lábon járó inkorporációja a magyar miniszterelnök, aki folyton harcol és háborúzik, hol az Európai Unió, hol a bevándorlók, hol Soros György, hol a szomszédos országok egyes politikai csoportjai, hol a homoszexuálisok ellen. Ezáltal óriási kockázatot jelent a nemzete számára. A kockázatvállalás-minta számos férfit olyan tevékenységek végzésére késztet, amelyek szó szerint életveszélybe sodorják. Gondoljunk a közúti baleseteket okozó férfiakra, ami Romániában kiugróan magas szám, de Magyarországon sem sokkal jobb a helyzet.
Beszélni lehetne a mérgező maszkulin kockázatvállaló attitűd kapcsán az agresszív módon, más autókat dominálni igyekvő vezetési stílusról. A toxikus viselkedés bumeráng-effektusainak köszönhetően sok fiatal férfi kimarad az oktatásból is, ezáltal hátrányos helyzetbe kerül a munkaerőpiacon, leszakad, és kirekesztődik a társadalomból, esetleg drog-, szex- vagy játékfüggő, netán hajléktalan lesz belőle.
Amíg a toxikus maszkulinitás fogalma az elnyomott pozíciójából mutat rá a férfiuralom káros és sokszor önpusztító jellegére, addig „a férfiasság válsága”-kifejezés az elnyomók nézőpontjából vonatkozik ugyanarra a jelenségre. Csak amíg az elnyomottak joggal hangsúlyozzák a férfiasság mérgező voltát, az elnyomók mindenekelőtt az általuk átélt veszélyeztetettségre és válságra helyezik a hangsúlyt. A mérgező férfiasság sok esetben egy kétségbeesett válaszként is felfogható arra a megváltozott helyzetre, amelyben a férfi elveszíti korábbi, magától értetődőnek tekintett befolyását, hatalmát, dominanciáját. Ezt válságként éli meg sok nyugati, fehér, keresztény, heteronormatív, felső-középosztályhoz tartozó férfi, akinek megkérdőjeleződött a korábbi státusa. A fehér felsőbbrendűsége a posztkoloniális mozgalmak révén, a felsőosztályi felsőbbsége a popkultúra és a munkásosztály fölemelkedése révén, a maszkulin felsőbbrendűsége a feminista mozgalmaknak és a szexuális forradalomnak köszönhetően, a heteronormatívitás felsőbbrendűsége az LMBT+ identitások felszínre kerülése révén és így tovább. Manapság az önmagát a teremtés koronájának tartó férfi mind gyakrabban kell, hogy szembesüljön azzal, hogy már nem ő foglalja el a domináns pozíciót, legyen szó a politikáról, a piac világáról, a művészeti-kulturális szféráról, vagy éppen a titkosszolgálatokról és az erőszakszervezetekről.
Ugyanakkor nem árt árnyalni az imént elmondottakat. Sok újságíró megpróbál belekényszeríteni abba a megközelítésbe – és örvendek, hogy jelen esetben ez nem történt meg –, mely szerint a férfiak mindig elnyomók, mindig erőszakosak. Ez így nem igaz. Mindez egyértelművé válik, ha az interszekcionalitás szellemében kezdjük a valóságot vizsgálni. E fogalom arra utal, hogy nemcsak társadalmi nemmel rendelkezünk, hanem van osztályhelyzetünk, anyagi helyzetünk, életkorunk, kulturális és földrajzi beágyazottságunk, nemzeti identitásunk, és még sok-sok egyéb meghatározottságunk. Más szóval, a dzsendersajátosságokat ajánlatos az egyéb társadalmi tényezőkkel együtt vizsgálni. Ha így teszünk, kiderülhet, hogy számos olyan viszonylat létezik, amelyben a férfi nem a domináns, az agresszor, az elnyomó pozícióját foglalja el. Kézenfekvő példa az LMBT+ fogalmakkal jelölt valamelyik alcsoportba tartozó férfi, aki a társadalom többsége általi előítéletektől megbélyegzett, kirekesztett, diszkriminált helyzetben van, és aki folyamatosan találkozik az ellenszenvvel és a tömény gyűlölettel.
Egy férfi lehet elnyomott, kiszolgáltatott azért is, mert szegény, miképpen gondolhatunk az etnikai vagy kisebbségi közösségek férfitagjaira, akik a többségi, domináns osztályok női tagjaihoz képest szintén alárendelt, kiszolgáltatott, s olykor megbélyegzett helyzetben vannak. Érdemes figyelembe venni az életkor jelentőségét is, hiszen nyilván nem mindegy, hogy egy fiatal vagy egy idős férfiról beszélünk. Egy svédországi egyetemen külön munkacsoport van, amelyik a prosztatarákon átesett férfiakkal foglalkozik. Amikor a férfi megfosztatik a szexualitása alapjától, a potenciájától, akkor ezt hogyan éli meg? – teszik föl a svéd kutatók az alapkérdést. Rengetegen öngyilkosok lesznek ugyanis, mert azt hiszik, hogy ezzel „véget ért az életük”.
Vegyük tehát észre: a férfi is sérülékeny, ráadásul sokszor nem mutathatja ki a szenvedését, a fájdalmát, hiszen az „igazi férfi nem sír”. Persze, szerencsére, ez ma már nem magától értetődő, gondoljunk csak Perdo Almodovar filmjeinek síró férfialakjaira! Az is elmondható, hogy számos feminista már a múlt század ’80-as éveiben felismerte, hogy a nők nemcsak kiszolgáltatott áldozatok, hanem a férfiak cinkosai, és igen, akár elnyomók is lehetnek. Például a bevándorlókkal szemben, az alacsony bérért feketén dolgoztatott, harmadik világból érkező vendégmunkásokkal szemben.
Vagy említhetnék egy Kelet-Európában nehezen elképzelhető példát is. A European Institute of Gender Equality, az uniós dzsenderpolitika háttérintézménye, melynek alapító tagja voltam, kezdeményezte, hogy vezessenek be egy kvótát, mely szerint a különböző vezető testületekben, az önkormányzatoktól a vállalati igazgatótanácsokig, biztosítsanak legalább 40 százalékot a kisebbségben lévő nem számára. Annak idején, 15 évvel ezelőtt, ezt a nők védelmében hozták be. Ma viszont számos olyan skandináv település van, ahol ezt a kvótát a férfiak védelmében kell alkalmazni, máskülönben arányuk nem érné el a 40 százalékot.
Azt gondolom tehát, a fentiek alapján kijelenthető: a dzsenderkutatások révén nem csupán a társadalmi létezés egy fontos dimenziója válik megismerhetővé, hanem az is egyértelművé válik, hogy kormányaink homofób törekvései elfogadhatatlanok a 21. századi Európai Unióban. Nagy szerencsénk, hogy az idő nem nekik dolgozik.