Körkérdés

A Hét évfordulója és az Új Hét indulása alkalmából a következő kérdésekkel fordultunk barátainkhoz:
– Miben látja a bukaresti A Hét indulásának jelentőségét? Mit tart fontosnak elmondani róla az ötvenedik évfordulón?
– M(enny)iben lehet és m(enny)iben nem lehet folytatása a bukaresti A Hétnek az ubiquus Új Hét?

Válaszoltak: Aradi József, Ágoston Vilmos, Bretter Zoltán, Cseke Gábor, Cseke Péter, Láng Gusztáv, Lengyel László, Markó Béla, Nagy Miklós Kund, Novák Csaba Zoltán, Rostás Zoltán, Szabó T. Attila, Székedi Ferenc, Tamás Gáspár Miklós, Vörös T. Károly. Köszönet külön és együtt mindannyiuknak!
A válaszokat a fenti sorrendben közöljük.

Aradi József

„Egy lap értéke – hatása; utóélete – hatása az utókorra” – így szól a digitális óceánból kihalászott palackposta-üzenet – ki mástól, mint – Dankanits Ádámtól. (A Korunk felfedezése, Korunk Évkönyv, Kolozsvár, 1976, 96-98 o.) Aki a palackot a tengerbe dobta, barátom volt, évekig nála szálltam meg Bukarestben. Groteszk bukaresti háztetőkre lehetett látni ingatag és mindig remegő ablakaiból. Aki a palackot a tengerbe dobta, A Hét tudományos rovatát vezette haláláig. Jellegzetes szemüvegét egy márciusi napon könyörtelenül elsodorta és maga alá temette a modern kor Pompei-je és Herculaneuma. A palackba zárt üzenet akár örökre el is veszhetett volna az apokaliptikus örvényben, de a lap hatása az utókorra: a tudományosság 20. századi paradigmaváltásában, a digitális kor előkészítésében (A Hét tudományos rovata és a TETT) nemcsak túlélte Ádámot, hanem – várakozásom szerint – az Új Hétben teljesedik ki.

Hogy mit tartok fontosnak elmondani róla az ötvenedik évfordulón? Semmiképpen sem, ami a múltat idézi, hanem ami előre mutat. Ami a digitális világ mai bennszülötteihez szól. Amit az ötvenedik évfordulóról ma el lehet mondani, azt elmondta Horváth Andor önéletrajzi jegyzeteiben, az Életeink triptichonjában. (Itt és itt és itt.) Úgy is fel lehet fogni, hogy a mi elkövetkező életeinket mondta el, talán a mai nemzedékek életébe beprogramozott kudarcos életeinket is. Ami előre mutat, a dolgok logikája folytán visszafele is mutat – a gyökerekre. A felismerésre, hogy ami 1968-ban felülről megengedett „liberalizálódás”-nak, a tényleges szabadság előszobájának látszott, azt rövid időn belül visszavette a pókhálóként működő cenzúra és lassacskán a mindent behálózó szeku. Vagy ha éppen az volt napirenden, a hatalom faliszőnyegekbe rejtett frontális támadása. Az ötvenedik évforduló mint memento: ne higgy az optikai illúziónak. A remény megfoghatatlanságát szükségszerűen faliszőnyegekbe rejtett leszámolás követi. 1983-ban is évfordulót lehetett ünnepelni: A Hét indulásának tizenharmadik évfordulóját. Kitűnő alkalom Huszár Sándor és Horváth Andor leváltására. Érdemes megnézni a feje tetejére állított faliszőnyeget az évfordulós szám második oldalán. Csak én látok benne pókszálon ereszkedő pókot?

„Halász Anna szerint az a bizonyos, A Hét 13. évfordulóján megjelent lapszám második oldalán szereplő, a gyulafehérvári népgyűlésre utaló faliszőnyeg megfordítása, amelyből a központi bizottság sajtóosztályának vezérei főbenjáró vádat fabrikáltak, nem volt véletlen. Az „inkriminált” lapszám terjesztését rögtön letiltatták (bár a mostani szerkesztőségben megtalálható az 1983-as kollekcióban!), a KB Sajtóosztályának vezetői rögtönzött nagygyűlésen ítélték/bocsátották el Huszár Sándort és Horváth Andort, bár közvetlenül egyikük sem volt felelős a nyomdában történtekért.” (Bányai Éva Egy kudarcos sikertörténet, Korunk, 2003/8. sz.)

Különös pszichoszomatikus élményről számolnak be tizennyolc évvel később a New York-i World Trade Center összeomlását követő napokban. A tornyok összeomlásának látványát 2001.szeptember 11-én sokan úgy élték meg, mintha a tornyokkal egyidőben a saját testük roskadt volna össze. Látták magukat a roskadó toronyba befalazva (Kőműves Kelemenné?), látták magukat fejjel lefelé zuhanni a semmibe.

Richard Drew híres fényképe, a Zuhanó ember mélyen beleírta magát az emlékezetünkbe. Nem tudom, miért is asszociálom a zuhanó ember szokatlan testhelyzetét a szokatlan tördelésű faliszőnyeg ködös, elmosódott alakzataival. Miért is lett a tótágast álló világ szimbóluma ez a két fénykép, és a harmadik, a retinánkba belevésődő virtuális kép a bukaresti 1977-ből?

Ahogy Hervay Gizella a Szilágyi Domokos és Attila (Kobak), Dankanits Ádám és Dankanits László (Dadi) emlékére írt talált versében, a Siratóban írta: „Testünkbe temetkeznek halottaink, / lábukkal lépünk, szemeikkel nézünk”.

Szabadesés – A Hét mindenkori állapota. Szabadesés – a test mozgása egy gravitációs mezőben, ahol esését a kezdősebességen és a gravitáción kívül semmi sem befolyásolja. A bukaresti A Hét gravitációs törvénye, hogy a tartalom-szegmensek valahogy mindig az ötven évvel ezelőtt megtervezett rovatszerkezetbe hullanak vissza. Az Új Hét kurátora olyan tartalom-szervező, aki a tartalom terét szeretné megmutatni a puszta tartalom helyett. A tartalom tere minduntalan kérdőre vonja a rovatszerkezetet, egyfajta átzuhanás egy másik dimenzióba.

De mi ez a másik dimenzió? Úgy tűnik, a digitális bennszülöttek hangzó és képes (mémes) világa, ahova csak bevándorolni lehet, mert kivándorolni belőle nincs hova. Internet-karnevál Internet-extázis nélkül. Az Új Hét kurátora magányos kockázat-kergető, aki tudatában vannak annak, hogy sehova sem tartozik. A helyreszabás egyszemélyes vállalkozója, aki vállalkozása hétről-hétre megidézett kudarcával flörtöl. Az online kurátor ugyanakkor a felkínált személyes hozzáférési pontokon (portál, blog, podcast-sorozat) közösséget szervez. Az energiaáramlás és -koncentráció feszültség-gócokat hoz létre: forró pontokat. Egymásra csúszó kontinentális lemezek forró pontjait, ahol a lélekmagma a sorok közt felszínre tör. Társadalmi mutációk forró pontjait, amiből új tartalmak születnek, a világ koronavírus utáni helyzete, annak megértése, a lapcsinálási hagyományok radikális újragondolása és újrateremtése.

Amit nem lehet úgy folytatni, mint eddig, azt az innovációs tolvajnyelv stratégiának szokta nevezni. De az Új Hét most indul, nincs benne eddig, csak ezután.

„A változás szűk száján átcsúszni, az horzsolás – mondja Nádasdy Ádám a Maradni szeretnénk, mindig maradni megzenésített és dalstrófává énekelt versében. – Átzuhanni: az fáj.”

Lehet-e stratégia a fájdalom?

Ágoston Vilmos

1.
A bukaresti A Hét megindulása összekapcsolódott az 1968-as csehszlovákiai eseményekkel, Ceausescu akkori kettős célkitűzésével: a „nemzeti szocialista” politika szembeállítása a szovjet „nemzetköziség” hatalmi diktátumával és óvatos nyugatipartner-keresésével. Ennek egyik feltétele volt, hogy a Szovjetuniót támogató Magyar Népköztársasággal szembeállítva machiavellista módon kiegyezik a romániai kisebbségekkel. (Itt most nincs helye annak, hogy ezt bővebben és saját tapasztalataimra alapozva kifejtsem.) A lap létrehozói – akárcsak a többi hirtelen létrehozott magyar sajtóorgánumé (Kriterion, TV, Rádió) – a hatalommal modus vivendit kiharcoló bukaresti baloldali liberális írók voltak, de Huszár Sándor főszerkesztő a munkatársait és a szerzőket, az olvasótábornak megfelelően, az ország legkülönbözőbb értelmiségi rétegeiből válogatta. Ezáltal a lap megfelelt annak a nemzetiségi elvárásnak, hogy egyetlen magyar nyelvű hetilapként – az irodalom, zene, társadalom- és természettudományos rovataiban – minél többféle véleményt megszólaltasson. Amíg az egyre totálisabban terjeszkedő román nemzeti-etnikai diktatúra engedte, a lap derekasan küzdött a romániai magyar értelmiség szellemi színvonalának újra-alkotásáért és fenntartásáért. Ugyanakkor a fővárosi létforma lehetőséget nyújtott a lap szerkesztőinek a szélesebb szellemi kitekintésre (követségi könyvtárak, színház, film stb.) és a kapcsolattartásra a nacionalista diktatúrát ellenző román értelmiséggel.

Az egykori A Hét államilag fenntartott lap volt. Ennek őrző-felügyelő feltétele volt a cenzúra elfogadása. Ma már, tudtommal, egyik feltétel sincs meg. Ha igaz, egykori szerkesztői mind elhagyták Bukarestet és Erdélyben élnek. Tehát az Új Hét nem lehet ugyanannak a lapnak a folytatása. Azt sem tudom – innen a távolból – megítélni, hogy van-e még egyáltalán szociálisan érzékeny, liberális gondolkodású, netán baloldali olvasóközönség Erdélyben. Sajnos a társadalmi-politikai helyzet (át)alakulása miatt a „független” – mindkét politikai tábort egyaránt megszólaltató – lapok kora lejárt. A lap arcélének határozott, sajátos értékek mellett kell kiállnia a humánum és az antihumánum világméretű küzdelmében. Természetesen tudom, hogy rettentő sok munkával jár majd az Új Hét, és remélem, hogy sikeres lap lesz! Barátsággal, San Antonióból.

Bretter Zoltán

Az első két kérdésre – ha megtehetem – egy rövidke történettel, összefoglalóan válaszolnék.

Élt akkortájt Kolozsvárott három testvér. Pál, György, Edit. Nem is laktak egymástól messze, a családi látogatások gyakoriak voltak, Karácsony este mindenhova jött a Télapó, a két unokatestvér, Kisjutka és Zolika azt képzelték, együtt nőnek majd fel. 1970-ben, váratlanul, családi találkozások alkalmával, nyugtalanság remegése érződött a levegőben. Fenyegető és reménykeltő volt, leginkább azonban kiszámíthatatlan. Egy, a gyerekek számára szinte ismeretlen név hangzott el mind gyakrabban, egy távoli földrészé, melyet különleges emberek laknak, s tán ez a hely még rajta sincs a térképen. Bukarest. A három testvér közül a legidősebb (és tegyük hozzá, legbölcsebb, a legtapasztaltabb, hiszen már tizennégy éves kora óta önálló kenyérkereső volt), Pali, az irodalmár, és felesége, Jutka, a kiváló gyerekpszichológus, titokzatos útra készültek, idegen világba. Vége látszott lenni a családi idillnek, ám mint később számtalanszor kiderült, hallatlan intellektuális távlatok nyíltak éppen; Bukarestet gyarmatosítottuk, és belaktuk a hirtelen jött politikai olvadás nyomán előbukkanó magyar intézményeket. Baróti Pál és Judit írta, szerkesztette, olykor Bretter György itt vívta ideológiai szabadságharcát önmagával és másokkal szemben – A Hét így lett családtörténetem része.

Ha ugyanazokat a komoly intellektuális távlatokat nyitja meg, mint egykoron, ha ugyanazt a sokszínűséget, pezsgést tudja megjeleníteni, mint hajdanán, ha az összmagyar közvéleményben egyre torzuló Románia- és romániai magyarság-képet valamelyest ellensúlyozni képes – akkor igenis, nem csak létjogosultsága van az Új Hétnek, hanem szükségszerű a megjelenése. A gyönyörű honlap máris jót sejtet.

Cseke Gábor

A Hét eggyel több esélyt adott a maga korában az információnak, amely az író-olvasó ember számára olyan, mint halnak az oxigén. Reményt adott, hogy a sok megszokott pártos szócséplés mellett még lesz egy kis szellemi abrak is a tarisznyában. Erre a tudományos profil vérátömlesztésének lehetősége bátorított. Reménykedésem eltartott néhány évig, aztán hamvába holt, mint minden egyéb hiú ábránd. A Hetet is – érthetően – utolérte a rendszer végzete: az entrópia. Lassan pedig teljesen kihal az a nemzedék, aki úgy gondol rá, úgy érez iránta, amint a fentiekben vázoltam. Nem tudom, hogy az a nyüzsgő csapat, amely Vásárhelyre hurcolta, majd veszni hagyta a lap maradék koncait, mit gondol mindezekről…

Amennyiben sikerül kibányásznia és felmutatnia a ᾽89 előtti A Hétben véletlenszerűen, loppal lerétegezett, elrejtett érték-teléreket, a kísérlet megéri a fáradságot. De sose falka, csapatnyüzsgés nélkül (erre már voltak szomorú precedensek ᾽89 után), mert a hadsereg nélküli csaták eleve vesztésre vannak ítélve. Sajnos, a mai forrásszegény idők nem kedveznek az alkotó lendületnek. A vatikáni valuta csak átmeneti fizetőeszköz lehet.

Az életben létezik folytatás, de elvesztett meccsekben ez a fogalom ismeretlen. Minden már lejátszott meccset újra kell játszani.

Különben ez A Hét elnevezés ugyanolyan fantáziátlannak tűnik, mint annak idején az Ifjúmunkás. Viselte, mert nem utaltak ki a számára jobbat. („Eszi, nem eszi, nem kap mást…”) Hány ilyen szellemtelen elnevezésű lap fungált azóta is? (A-val vagy A nélkül, olykor rafináltan 168 óra fedőnévvel…) A történelmi komposztban mindez óhatatlanul elvegyül – és ugyanaz a humusz lesz belőle…

Cseke Péter

Egy nemzet sajtókultúrája teljes értékű rendszerként működhet, a kisebbségi médiarendszer eleve foghíjas; ám ekként is teljesítenie kell társadalomszervező, önvédelmi, szellemi értékőrző és értékteremtő hivatását. Ezzel magyarázható például a két világháború közötti hetilapok viszonylag nagy száma, a vallási és hitbuzgalmi lapok kimagasló aránya, a szépirodalmi és művészeti kiadványok meghatározó szerepe. Egész másként alakult a sajtóélet az 1944-es korfordulót követő évtizedekben. Az előző korszakból mindössze hat kiadvány folytathatta (egy-két évig) tevékenységét; az újonnan indult napilapok, közéleti hetilapok társadalmi, politikai és kulturális önszervező szerepe 1947-ig érvényesülhetett. Attól kezdve megfigyelhető a helyi független demokratikus napi- és hetilap-kezdeményezések, MNSZ- és szocdem-lapok elsorvasztása, ugyanakkor pedig a kommunista párt orgánumainak mind nagyobb térhódítása, és főként a központi irányítást szolgáló bukaresti magyar nyelvű kiadványok primátusa. Pályakezdésem egybeesett az ún. ᾽68-as nyitással járó kisebbségi nemzettudat „mélyebb lélegzetvételével”. Végzős egyetemi hallgatóként választhattam a frissen indult Hargita napilap és a Bukarestben megjelenő, „vérátömlesztésre szoruló” Falvak Dolgozó Népe között. Családi okok indokolták, hogy az utóbbi mellett döntöttem. Csak Bukarestből kerülhettem a zárt várossá nyilvánított Kolozsvárra, ahová kolozsvári születésű feleségem kinevezése szólt. Miközben az Előre „papírkosarának” tekintett Falvak példányszámát háromezerről tizenegyezerre emeltük, gyakran feljárhattam szerkesztőségi értekezletekre Bukarestbe, s ilyen alkalmakkor rendszerint átjártam A Hét, az Ifjúmunkás, a Kriterion szerkesztőségébe, a Petőfi Ház rendezvényeire. „Jobb világ” volt ott akkor, mint a megyei pártbizottságnak alárendelt kolozsvári sajtóéletben. Idők teltével aztán kiderült, hogy a ᾽68-as távlatnyitásban fogant reményeink illúziónak bizonyultak, a cenzúra és az öncenzúra lazulása átmeneti jellegű volt. De ezekről már szóltam sajtótörténeti tanulmányaimban.

Fél század távlatából látszik igazán, hogy A Hét megjelenése sajtótörténeti esemény volt. Éppen azért, mert a szerkesztőség tudatában volt sajtóstruktúránk akkori foghíjainak, és működésével azok eltüntetésére vállalkozott. Értelmiségi lapként tételezte magát, és ekként találta meg szerzőit és nagyszámú olvasóit. Munkamegosztás jöhetett létre a Korunk, az Utunk és A Hét között. Részben a történelemtudomány, a műszaki és a természettudományok időszerű kérdéseinek a megjelenítése okán, másrészt a színjátszás, a film-, a zene-, a képzőművészet, a közművelődés időszerű jelenségeinek a tudatosításával. Monografikus tanulmányt érdemelne annak a feltárása, hogy az önvédelmi reflexek erősítésével, a nemzeti önazonosság- és a kisebbségi helyzettudat tudatosításával A Hét miként termelte ki azt a „szellemi muníciót”, ami kitartott az utóvédharcok idejére is.

Hogy a magam pályájának az alakulására milyen befolyással volt A Hét? Debreczeni László 75. születésnapja alkalmából máig emlékezetes tárlat nyílt a Korunk Galériában. Baróti Pál, az irodalmi rovat szerkesztője nyomban írt nekem, hogy készítsek „életműfelmérő beszélgetést” a neves építőművésszel. A folytatást Horváth Andor főszerkesztő-helyettes nyomatékosan igényelte. Ennek köszönhetően láthatott napvilágot 1995-ben a Debreczeni Lászlóval folytatott beszélgetésekből a Vigyázó torony című kötetem a Kriterionnál. De ennél jóval több történt: A Hétben közreadottak alapján Domokos Géza felkért: állítsam össze az 1986-ban zúzdába küldött, a nagyváradi nyomdászok által megmentett Erdélyi Fiatalok – viták, dokumentumok 1930–1940 című kötetet.

Itt átadnám a szót tanítványaimnak és az ő tanítványaiknak. Ők az illetékesek ennek a kérdésnek a megválaszolásában.

Láng Gusztáv

Kedves Hugó, amikor A Hét megindult, heti húsz lapnyi terjedelemben, ez a terjedelem úgy oszlott meg, hogy tíz lap jutott a humán ágazatoknak (ebbe a tárgykörbe tartozott a szépirodalom is), tíz pedig a természettudományoknak. Ennek azért volt nagy jelentősége, mert Romániában a tudományok magyar nyelvű művelésének eleve a kelleténél szűkebb lehetőségei voltak, és azok is évről évre fogyatkoztak, „átterelve” az egyes szaktudományok művelőit a román nyelvű közlönyökbe – a részleges, de következetes asszimiláció politikájának megfelelően. A Hét természetesen nem volt szakfolyóirat, de a hasábjain megvalósuló tudománynépszerűsítés is lehetővé tette a román kartársak és román nyelvű kutatási programok között elszigetelődő magyar szakemberek számára a magyar nyelvű közléseket. Talán még fontosabb volt, hogy a különböző szaktárgyak egymásról alig vagy semmit sem tudó képviselői A Hét hasábjain „találkoztak” és magyar nyelvű szerzőgárdává szerveződtek, egyfajta kisebbségi közösséggé.

De fontos volt ez a közönség az olvasók vonatkozásában is. A romániai magyarság természetesen tudta, hogy soraiban kiváló értelmiségiek is élnek, de „szervezetten” csak íróit ismerhette a két irodalmi folyóirat jóvoltából. A Hét fent vázolt szerkesztéspolitikája lehetővé tette, hogy átfogó képet alkothasson mind a humán, mind a természettudományok magyar művelőinek jelenlétéről. Ennek igénye élt a közönségben, ha nem is tudatos, megfogalmazott formában, de (Lucien Goldman megfogalmazása szerint) a „lehetséges társadalmi tudat” szintjén, és a hetilap a „lehetségest” valóságossá tette.

Ez, úgy tűnhet – és akkor talán úgy is tűnt, mert egy diktatúrában lehetetlen illúziók nélkül élni –, a mondott asszimilációs politika enyhülését, sőt ideiglenes feladását jelentette. A magyarázat talán az, hogy 1968-ban Csehszlovákia szovjet megszállása pánikhangulatba kergette a román pártvezetést; saját sorsuk előképét látták a történtekben, ha a szovjet hatalom továbbra is „ellenzékének” látja a román „elvtársakat”. Ezért a romániai társadalom minden rétegét és csoportját igyekeztek engedményekkel kibékíteni, a pártpolitika egységes szövetségesévé tenni. Ezért változott a kisebbségpolitika is.

Ennek egy másik vetülete volt a korábbi merev ideológiai tilalmak lazítása is. Román nyelven sorra jelentek meg a nyugati – nem marxista – irodalomtudomány számunkra addig elérhetetlen munkái (nyilván egyéb tudományszakokban is, de hát azokat nem tartottam számon); sok közülük már régóta készen, „fiókban” várta a közléslehetőséget, a román értelmiség ellenzéki tagjainak köszönhetően. 1970-ben már egy megújhodni kész szakmai műveltséggel foghattunk az új folyóirat szerkesztéséhez. Jelképes jelentése volt annak, hogy A Hét főszerkesztő-helyettese – és szerintem arculatának első számú kialakítója – az a Földes László lett, aki hosszú (évtizednél hosszabb) közlési tilalom után tért vissza az irodalmi életbe és egyben a művelődéspolitikába.

Személyes emlékekre térve, a fenti lehetőségek vonzottak A Héthez, valamint Földes László személye, akivel 1957-től szoros barátságba kerültem, annak ellenére, hogy tizennégy évvel volt nálam idősebb, és egyetemi előadótanár, míg én ötödéves diák. A folyóirat indulása után rábeszélte Huszár Sándort, hogy engem hívjon meg a másik főszerkesztő-helyettesi állásra. Kettős bizalom vezette ebben: bízott hozzáértésemben (a tíz „humán” oldalt bízta volna rám), és baráti lojalitásomban; korábban saját kárán megtanulta, hogy mit jelent a szakmainak álcázott ideológiai csatározásokban, ha nem számíthat szövetségesként közvetlen munkatársaira. Az én ilyen irányú terveimnek azonban hamar (1972-ben) véget vetett Földes László betegsége, melyről kezdettől fogva tudtuk, hogy végzetes. Nélküle – hosszú lenne beszámolni arról, hogy miért – szerkesztőségi munkát – különösen Bukarestben, Erdélyből kiszakadva – nem vállalhattam. Maradtam a lap olvasója és alkalmi szerzője.

Kérdezed továbbá, hogy szerintem újraindítható-e A Hét, s ha igen, milyen formában. Messze élek tőletek; a magyar nyelvterület talán legtávolabbi pontján; aligha alkothatok erről véleményt. Mint mondtam, a folyóiratot annak idején közönségigény éltette; újraindításának is ez a feltétele. Ha van ilyen igény, akkor esély is van a sikerre. Ez az igény sokszor nem megfogalmazott, hanem csak várakozás, hiányérzet, és a szerkesztés dolga, hogy megtalálja, amit a közönség vár, ami a közönségnek hiányzik. Mert a közönség mindig közösség is. Van-e ilyen közösség ma Erdélyben? Közösség-e még az erdélyi (romániai) magyarság? Ezt Te tudhatod – nyilván tudod is. Bennem minden esetre nyersz egy olvasót. Kívánok neked jó munkát és sok sikert.

Lengyel László

Válaszát esszé formájában írta meg, lásd az Új Hét publicisztika rovatában.

Markó Béla

Elsőéves egyetemista voltam Kolozsváron, jól emlékszem A Hét indulására, ami része volt az 1968-ban kezdődő és 1972 körül már le is zárult nyitásnak. Micsoda paradoxon, hogy ezzel az intézményi reformmal, amely nemcsak a magyar, hanem általában a romániai értelmiség számára kínált új lehetőségeket, Nicolae Ceaușescu tulajdonképpen a néhány év múlva meghirdetett kínai típusú kultúrforradalmat készítette elő. Más szóval, illúziókat ébresztett, hogy itt valóban egy nyugati orientációjú változás következik, és ezzel elaltatta sokak gyanakvását. Ez ugyan illúzió volt, de az új intézményeknek, a román televízió magyar adásának, a Kriterion Könyvkiadónak, A Hétnek, a megyei napilapoknak mégis óriási szerepük volt abban, hogy a magyar értelmiség később nem roppant meg teljesen, és bár sokan érezték úgy, hogy nincs már esély a fordulatra, sokan el is mentek az országból, a többség kitartott.

A Hét első számát annak idején éppen olyan izgatott örömmel vettem kézbe, mint valamikor kisgyerekként, talán 1957-ben a Napsugár című új gyereklapot. Ne tessék meglepődni a hasonlaton: mifelénk egy új magyar folyóirat nagy ajándék már egy évszázada, gyermeki örömet okoz.

A Hét nem egyszerűen egy újabb magyar lap volt, persze, betűínséges időkben, hanem az az országos hetilap, amely hiányzott, és amelyre nagy szükség volt akkor, azt is mondhatnám, sok hiányzó lap egyetlen közös, jól szerkesztett újságban, a művelődéstől a tudományos ismeretterjesztésig vagy az irodalom- és művészetkritikáig. Szerettem és szeretem ma is ezt a laptípust, az egy irányba mutató igényes sokféleséget.

A Hét jelentősége? Ezt talán a diktátor hivatásos, fizetett újságolvasói tudták a legjobban, hiszen egy adott pillanatban menesztették a lap vezetőségét, de megszüntetni már nem merték. Ezt így kell felfogni: egy intézmény súlyát nem a barátai, hanem az ellenségei mutatják meg igazán.

Nem tudom, milyen lenne ma A Hét, ha nem szünetelne egy ideje. Ez – remélem – nem az a kor, nem az az újság. Ne legyen az új olyan, mint a régi, mert nem is lehet. Inkább próbáljon ma, ötven év múltán ugyanúgy minden mással összetéveszthetetlen intézménnyé válni, mint ahogy ez egykor szintén sikerült. A műveltség, úgy gondolom, végső soron egy és oszthatatlan. Talán erre kellene törekedni most is. Egyébként annyi rossz hír van fontos fórumok alattomos megszüntetéséről, legyenek jó hírek is: például ez a mostani.

Nagy Miklós Kund

A Hét létrejötte 1970-ben megerősítette a romániai magyar értelmiségiekben bátortalanul pislákoló reményt, hogy az akkori gyengécske, de mégiscsak több téren tapasztalható társadalmi nyitás folytatódik, az önkényeskedő hatalom jobb belátásra tér, és ezzel együtt a mi lehetőségeink is kibővülnek, a kisebbség előtt is ösztönzően kitágul a világ. Hamar kiderült, hogy mindez csak ábránd, ellenkezőleg, hatalmi bekeményítés következett. De az írástudók, a tollforgatók és az olvasók, a valós szellemi értékek iránt érdeklődő emberek arról is rövid idő alatt megbizonyosodtak, hogy az igényesen, céltudatosan szerkesztett új bukaresti lap, széles mozgásteret biztosítva magának, olyan fórummá és műhellyé növi ki magát, amelyre érdemes odafigyelni, amelyhez érdemes csatlakozni. Mind többen érezték úgy, hogy nekik is meg kell szólalniuk A Hétben, saját szakterületük eredményeit, újdonságait, értékeit fel kell mutatniuk, lehetőleg újszerűen, magas szinten, hitelesen. Nem mindig sikerült, de a lap mégis követendő minőségi mérceként hatott a teljes hazai magyar sajtóra és médiára. A marosvásárhelyi rádió akkori szerkesztőjeként ezt meggyőződéssel tanúsíthatom. A Hét munkatársait az általuk felvetett aktuális témákkal rendszeresen megszólaltattuk, a lap és érdekes mellékleteinek nagyvilágra hangolt tematizálásából folyamatosan inspirálódni lehetett.

Persze utóbb a diktatúra abszurditásai mindent megváltoztattak, és a rendszerváltozás utáni évek sem hozták meg az igazi feltámadást. Mégis komoly veszteség volt a lap megszűnése. Azóta teljesen megváltozott a média, Romániában is leértékelődött a sajtó szerepe, jelentősége, szellemi befolyása, a politikusok eszközként próbálják használni. A Hét hiánya mégis érzékelhető. Ha szóba kerül, az idősebb olvasókban nosztalgiák ébrednek. A fiatalok már nem tudják, miről van szó. Szép, kerek az évforduló, és ha alkalmat ad arra, hogy az egyik alapító tag létrehozza a lap digitális alteregóját, az már igazán komoly sajtótörténeti fegyvertény!.

Romantikázzunk egy kicsit, idézzük meg Áprilyt. Természetes, hogy „az újrakezdés vakmerő reménye”, amelyről a sokat idézett enyedi költő beszélt A fejedelemhez című nagyszerű poémájában, rég befészkelte magát a Bethlen Gábor Kollégium véndiákjába, Ágoston Hugóba. Soha nem is akarta kiűzni magából. Az ősi alma mater útravalóként kínálta az alapállást, ő maga pedig optimista alkat. De nagy szüksége is van erre, ha ilyen merész vállalkozásba kezdett. „Bácsi, más ma már a módi”… figyelmeztethetnők az egykori slágersorral. De minek? Kezdeményezése, amelyre a hajdanvolt A Hét jubileuma késztette, nem csak dicséretes, de megérdemel minden támogatást. Hiánypótló az Új Hét. Nyilvánvaló, hogy csak szándékaiban, mindenre és mindenkire figyelő, újító szellemében hangsúlyozandó a kontinuitás – jellegében, internetes változatában az Új Hét teljesen más. A lap Bukarest-központúsága is a múlté, nem ott, nem onnan határozzák meg, mi és hogyan jelenik meg benne. Máshonnan se. Remélhetőleg az kerül majd a weboldalra, amit a szerkesztők, a tartalom és képszolgáltatók jónak látnak. Ez persze mindent megnehezít a mai pénzorientált világban, pláne, ha elhatárolódnak a bulvárosodás veszélyeitől. Nem tudom, hogy az anyagi kérdések hogyan oldódnak meg, de csak lelkesedésből nem lehet egy ilyen nagyigényű, tekintélyre törő, az előd népszerűségi mutatóját joggal megcélzó médiaorgánumot hosszabb távon fenntartani. Nagy szükség lesz tehetséges fiatalokra, hiszen az a néhány „veterán”, aki az indulásnál ott volt, előbb-utóbb kidől a sorból. Akkor majd az utánpótlásra hárul az a nehéz feladat is, hogy a mai mélyre süllyedt honi újságírást szakmailag a felszínre emelje. Sok sikert!

Novák Csaba Zoltán

Azt gondolom, hogy az erdélyi, romániai magyarságnak a rendszerváltás előtt és után is szüksége volt, van egy olyan kulturális, közéleti fórumra, amelyben tematizálhat, összegezhet, megvitathat fontos témákba vágó kérdéseket. Történészként alkalmam volt olvasni azt a dokumentumot, amely rögzítette a romániai magyar értelmiség képviselői és az akkori pártvezetés között 1968 nyarán lezajlott találkozót. Ezen hangsúlyosan megfogalmazódott egy kulturális hetilap indításának óhaja, szükségessége. Úgy vélem, ez is közrejátszott abban, hogy elindulhatott A Hét, amely a kor viszontagságai közepette is nagyszerűen eleget tett hivatásának, küldetésének. A romániai magyar kulturális élet fontos fórumának tartom, ahol színvonalas viták, beszámolók, elemzések láttak napvilágot, megteremtve a romániai magyar virtuális kulturális, közéleti teret. Sajnálatosnak tartom a 2003-ban Marosvásárhelyre költözött Hét gyors megszűnését.

Úgy vélem, a letűnt történelmi korral, korokkal A Hétnek az eredeti formája megszűnt. Küldetése és szellemisége viszont ugyanaz maradhat a kétezres években is, új arculatban, formában. Éppen a napokban olvastam a régi A Hét hasábjain egy összefoglalót 1971-ből az erdélyi színházi világ állapotáról, és elgondoltam, mennyire jó lenne, ha hasonló tér, lehetőség, szellemi kapacitás lenne ma is kortárs kérdésekről beszélni, vitázni.

Rostás Zoltán

Hogy mi volt a jelentősége A Hét megjelenésének? Mai szemmel: világtörténelmi. Persze, a mi „kisvilágunkban”.

Akkor, ’70 szeptemberében Huszár Vilmos barátomat vártam a baneasai repülőtéren, akit az egyetem padjaiból „emeltek ki” az induló laphoz. A Hétről tőle érdeklődtem, eredménytelenül…

Egy lapnak indulását lehet, kell ünnepelni, de a jelentőségét nem érdemes mérlegelni. Jelentőségét nem az indulása adja, hanem az, amivé válik. A Hetet nem az olvasói igény, hanem a „68 utáni helyzet” hívta életre – ami ugye már közhely. Akárcsak a tévé magyar adását, ahol már augusztus óta tébláboltam. (Nem volt feltűnő, mert senki sem értett a szakmához.)

Tudásom A Hétről lassan gyarapodott, mert egyrészt Vili meglehetősen ironikusan mesélt az új csapat nekigyürkőzéséről, másrészt a nagy nyilvánossághoz szóló beharangozó tévés beszédek sem nyűgöztek le. Persze tudtam, hogy másként kell beszélni a mikrofon előtt és másként szerkesztőségi értekezleten.

Nem vetettem rá magam az első számra, de lassan megbarátkoztam a lappal. Sőt, Vili révén munkatárskodtam is a tudományoldalakon, már amennyire az időrabló tévés-rádiós munka engedte.

Igazán 1977 után, a tudomány rovat belső munkatársaként ismertem meg A Hetet. Azután ismertem fel a jelentőségét. A Hét olyan szellemi műhely volt, amely kihívást jelentett a munkatársak számára, meglepő, világra nyitó olvasmány az erdélyi értelmiség körében. Persze voltak helyzeti előnyei is. Elsősorban az, hogy Bukarestben hozták létre, és a Scanteia Házba telepítették a szerkesztőséget. A lap indulása után lassan, de láthatóan bezárkózó Romániájában a főváros még sokáig nyitott maradt világ szellemi életére. A Scanteia Ház pedig ötletbörze, szellemi hetipiac, (folyosói) alternatív gondolkodás tere – mert valamennyi lap- és könyvkiadó székhelye – volt.

Persze ennél sokkal fontosabb, hogy A Hét fokozatosan mellőzte az erdélyi magyar kultúra „egyközpontúságát”, mert ha valami nagyon kihívónak, merésznek bizonyul Kolozsváron, azt A Hét természetesen felkarolta. Az „önösszeszedés” délibábos alternatívája helyett a nyitottságra sarkallást vállalta.

Leginkább a TETT szerkesztésében érvényesült a kísérletezés lehetősége és öröme, amit Ágoston Hugóval és Baróti Judittal osztottam meg. Itt már nem csak magányos újítókat hozott helyzetbe a lap melléklete, hanem új tudományos műhelyt is, hozzájárulva a csíkszeredai KAM megerősödéséhez.

A Hét kultúrafejlesztő modell volt – követők nélkül.

Kedves Hugó, többször nekifutottam az Új Hét köszöntésének. Mert a vállalásod valóban dicséretet érdemel. Ezt csak fokozza az évfordulós körülmény. Igazad van, illő alkalom a dobbantásra. De – a lapindítás vállalásán túl – a felvázolt szerkezet is megkapó. Látnivaló, hogy a portál szerkesztését hozzáértő munkatársak végezték, végzik. Nem vagyok az internetes sajtó rabja, de amit ajánlotok, az mindenképpen figyelemre méltó. A legnagyobb kihívás szerintem az, hogy az „élményportált” a régi A Héthez kapcsolod. Vagyis portál-szerkezetben folytatni bukaresti hetilapunkat…

A (régi) Hét kritikai szellemű, újító, fiatalokat felkaroló törekvése egy repedező falú, de még működő autarchikus rendszerben volt sikeres. Bízom benne, kívánom, hogy ez a törekvés érvényesüljön az új körülmények között, az új portálon is.

Régi barátsággal, Zoli.

Szabó T. Attila

Kezdjük a választ a történelmi idővel. 1957-ben iratkoztam be a Bolyai Egyetemre, 1962-ben végeztem a Babes-Bolyain. Ez volt az a fél évtized, amikor megismerkedtünk a későbbi pártfőtitkár nevével. Közvetlen ismeretségi körömben öngyilkosságok, családomban idegösszeroppanások tették emlékezetessé ezt a korszakot. A következő évtizedre esik A Hét bukaresti megalapítása, majd fénykora. Jelentősége a romániai magyar kisebbség számára egészen más, mint a román nagypolitika számára. A nagypolitika számára A Hét annak a „spanyolfalnak” a része volt, amelyik mögött később a nemzetpolitika rangjára emelt hungarofóbia tombolhatott-rombolhatott. A romániai magyarság számára viszont ez egy nagy – és a lehetőségek szerint jól kihasznált – alkalom volt az önmegvalósításra. A lap harminchárom éves életének első évtizede ebből a szempontból a Kriterion Könyvkiadó könyvsorozatai (például a Téka és a Korunk Könyvek, a Kriterion Kézikönyvek, a Századok sorozat, az Erdélyi magyar szótörténeti tár), a Korunk fórumai (például az Élettől értelemig rovat), a Művelődés Tudománytörténeti életrajzok sorozata, az Ifjúmunkás és a Jóbarát (az Ezerjófű és Pro Natura sorozatok) hatásával együtt értékelhető igazán – saját önző szempontjaim szerint… de alighanem így van ez más szempontból is.

Hogy mit tartok fontosnak elmondani róla az ötvenedik évfordulón? A hányattatásaim ellenére fennmaradt szegényes dokumentumaimra fogok alapozni, bár előbb egy apró és látszólag nem ide tartozó személyes emlékkel kezdeném.

1967 és 1987 között a Kolozsvári Agráregyetem – akkori hivatalos nevén Institutul Agronomic Dr. Petru Groza – Herbáriumának és Agrobotanikus Kertjének az ügyeiért feleltem. Közvetlen beosztottam a kert egyetlen hivatalos alkalmazottja, Ioan Petridean volt, ő írta rólam (is) a szeku számára a jelentéseket. Büszke is volt erre. A politikai szemináriumokat és a honvédelmi kiképzést a később hungarofóbiájáról elhíresült kolozsvári polgármester vezette. Ebben a környezetben nem gondolhattam egyetemi karrierre. A helyzetet a joviális és jóindulatú egyetemi professzor kollégám, Viorel Popescu nyíltan és kedélyesen mosolyogva világosan meg is fogalmazta: „Kedves Szabó úr, gondolom, tudja, hogy itt örökre csak „kapás” lehet” („…numai palmas poti sa fii”).

Ilyen körülmények között az 1971-ben, A Hét, 2. évf. 13., március 26-i számában közölt nagyobb cikkem az általam képviselt kert európai összefüggésekbe helyezett értékeiről („ In usum Academiae et res publicae”), vagy az 1976-ban megjelent megemlékezés genetikai érdeklődésemet felkeltő első éves bolyais tanáromról (Nagy Ferenc (1915-1975) In memoriam. A Hét, 7. évf. 18. sz.) a szellemi és szakmai felszínen maradás, az értelmiségi túlélés fontos mankói voltak.

Szívesen emlékezem vissza 1981-re is amikor az akkori államfő nejének a védnöksége alatt, tehát nagy hazai és nemzetközi figyelemmel követett Nemzetközi Tudománytörténeti Kongresszuson tarthattam előadást. Ennek az előadásnak volt egy érdekes személyes mozzanata … illetve következménye is A Hétben. A román tudományosság Nobel-díjasának, az Amerikában élő George E. Paladénak az előadása után következtem, így Palade is hallgatta a romániai genetika történetének (több okból is mellőzött) magyar vonatkozásairól szóló előadásomat. Tetszhetett neki, mert az előadást követő beszélgetés során örömmel vállalt egy – közösen megírandó magyar nyelvű – beszámolót saját előadásáról A Hét számára (George E. Palade A sejtbiológia nagy korszaka, A Hét, 12. évf., 40 sz.).

Ementáli-típusú emlékezetem szerint utolsó együttműködésem A Hét tudományos rovatával ugyanebben az évben volt. (Építő elégedetlenség. In memoriam acad. Eugen A. Pora, A Hét, 12. évf. 45. szám).

A körkérdés második két alpontjára a rövid válasz az egyértelmű válasz:

Miben lehet folytatása a bukaresti A Hétnek az ubiquus – azaz világhálós – Új Hét? Történelmi korszakhatárt jelző szerepében, értelemformáló törekvéseiben, tudományos igényességében, megbízhatóságában, sokszínűségében mindenképpen.

Miben nem lehet folytatása a régi A Hétnek az Új Hét? Politikai céljai tekintetében semmiképpen sem.

Miben lehet több az Új Hét, mint a régi A Hét? Korlátlan világhálós elérhetőségében – „úbikus” jellegében, kiberítettségében – feltétlenül! A többi az alapító szerkesztőtől és majdani munkatársaitól, no meg az olvasói visszajelzésektől függ.

Balatonfüred, 2020. 10. 12.:12.30

Székedi Ferenc

Amikor 1970 október 23-án A Hét első száma megjelent, még nem dolgoztam a sajtóban, és újságíró körökben sem voltam különösebben járatos. Akkor tehát nyilvánvalóan eszembe sem jutott, de fél évszázad teltén immár nyugodtan megkérdezhetem: miért éppen ezen napon? Köze volt az 1956-os magyarországi forradalomhoz? Akkor még tartott a kelet-európai országok 1968-as szovjet főcsapásától magát elhatároló, különutas román politika, és Ceauşescu így is bizonyítani akarta nyugati nyitását? Tény és való, hogy azokban az években az országon friss levegő áramlott át, mintha az itt lakóknak is legalább részben megmutatták volna, milyen a világ, és A Hét roppant szerencsésen kapta el a jóval durvább szocreál korszak és az egyoldalú keletre nézés után a nyugati nyitás pillanatait. Azt hiszem, ez az ideológiai enyhülés egyértelműen hozzájárult ahhoz, hogy a kimondottan irodalomcentrikus romániai magyar sajtóban olyan egyedi hetilapot lehessen elképzelni, amely kilép a gondolkodás addigi, leszűkítő medréből és megpróbálja úgy ötvözni a humán-, természettudományos és műszaki érdeklődést, hogy nem bezárkozó, hanem országra-világra is nyitott kultúrát hozzon létre.

Mindegy, hogy milyen ideológiai címke alatt adták el a terméket, annyi bizonyos, hogy az évek során nemzedékem sok-sok tagjának kedvencévé vált A Hét, hiszen mifelénk, magyarul, nem lehetett találni még egy olyan lapot, amelyben a színházról, a filmről, a képzőművészetről közölt, soha nem köldöknéző, hanem széles kitekintésű kritikákat éppen olyan élvezetesen lehessen olvasni, mint a romániai magyar íróknak azokat a gyakran formabontó esszéit, útirajzait, amelyeken már beszüremlett a világ, vagy épp az olyan természettudományos írásokat, amelyek immár az ötvöződő két kultúra jegyében születtek, soha, egyetlen pillanatig sem bizonyulva fogcsikorgatóan száraznak, hanem szellemesnek, ötletesnek, olvasmányosnak. Ezzel egyidőben A Hétnek sikerült megszólítania nem csupán az olvasó, hanem az alkotó romániai magyar értelmiséget is. Ha valakinek lesz türelme, hogy témánként összeszámolja, majd összegezze a munkatársakat, alighanem hihetetlen nagy szám kerekedne ki belőle és ha még hozzáteszem azt is, hogy nagyon sokan az első Hétbeli cikk után kaptak kedvet a további munkához, közléshez és a könyvgyártáshoz, akkor egyértelműen elmondható, hogy a romániai magyarság szellemi életében A Hét igazi fordulópontot jelentett.

Kimondottan hősies küzdelem a teljesen megváltozott társadalomban és a még jobban átalakult médiavilágban A Hét feltámasztásának szándéka. Azt hiszem, nem is a szójátékokkal teletűzdelt menüpontok a legfontosabbak, hanem az elvi háttér tisztázása. És tán a legfontosabb, a nosztalgián, az emlékőrzésen túl: milyen szerepe lehet a jelenlegi erdélyi magyar társadalomban? Újdonság, hírélmény? Minden bizonnyal nem. Információ és ismeretátadás? Úgy zuhannak ránk, akár saját anyanyelvünkön is, vagy bármiféle nyelven, gépi átfordítás nyomán, hogy inkább menekülnénk. A tudományosság értékeinek felmutatása az áltudományos hókuszpókuszok helyett? Kit érdekel manapság a gondolkodás, amikor a hülyeséget, a balgaságot digitális tálcán kinálják fel, és nagyon sokan a legszívesebben onnan szedegetnek? Kifutópálya az értelmiségnek, hogy írjon, elemezzen, gondolkodjon? Ugyan kinek van már rá szüksége? Az értelmetlenség napjait éljük. Mifelénk, anyanyelvünkön, egy nagy társadalmi spongyával azt is letörölnék, aki egyáltalán önállóan gondolkodik, nem bólogat, nem ismételget unos-untalan populista és nacionalista közhelyeket. Lehetne valamiféle olyan közösségi tér, ahol a mást akarók, ahol a demokratikus közéletben, a jogállamban, a gondolkodás szabadságában és nyitottságában még bízók találkozhatnak? Számtalan hasonló létezik, de buborékok maradnak, és egy-egy szellemi teljesítmény csak az abban lakókat készteti ha nem is tapsra, de legalább figyelemre.

Ennek ellenére azt gondolom, hogy meg kell próbálni. Még akkor is, ha szívszorítóan fájdalmas, hogy a médiából immár lassan leköszönő, a bezártságból ajtókat nyitó nemzedék kell figyelmeztessen az újra megcsontosodó hatalmak veszélyeire, a társadalmi nyilvánosság három évtizeddel ezelőtt megadatott és azóta újra eljátszható esélyeire.

Tamás Gáspár Miklós

A Hét abban a helyzetben keletkezett, amely Csehszlovákia szovjet katonai megszállása után jött létre Romániában, amikor a keleti tömbben (a moszkvai vezetéssel szemben) magára maradt RKP megpróbált valamiféle kompromisszumra jutni az elégedetlen értelmiséggel. Az RKP hirtelen a szabadság és a reform védelmezőjének a számára új és furcsa szerepében találta magát (persze nem volt semmi efféle), szövetségese csak Jugoszlávia és a Nyugat (Kína csak később), ez is mozgatta, a román értelmiség pedig részint oroszellenességből, részint valamiféle „demokrácia” iránti homályos vágyból pártolta a „különutat” – cserébe engedményekért, a cenzúra enyhítéséért, a kulturális vezetés lazításáért stb.

Ennek a reformpárti román értelmiségnek és a pártapparátus reformista irányban tájékozódó technokrata és szovjetellenes csoportjainak jól jött a magyar nemzetiségi szövetséges – és a magyar nemzetiségi írástudóknak jól jött az alkalom, hogy a beszűkült megyei irányítás és a vidéki konzervativizmus alól Bukarestbe szökjenek, ahol voltak román szövetségeseik, és nem kellett folyton avval a ténnyel küszködniük, hogy – mint magyarok – eleve gyanúsak. Továbbá elmenekülhettek a romániai magyar nacionalizmus (hiszen ez akkor is volt) nyomása alól, amely nem volt állami, mint a többségi román változat, ez „csak” a közeg nyomása volt, nem az apparátusé. Továbbá fórum kellett két embernek: a zseniális szerkesztőnek és jelentős kritikusnak, a Kolozsváron már „lefeketedett” Földes Lászlónak és az új baloldallal rokonszenvező, szenvedélyesen antisztálinista Méliusz Józsefnek, aki Dubčekkel, Smrkovskýval, a jugoszláv önigazgatással, sőt: az orosz szamizdattal és a nyugati avant-garde-dal (és az eurokommunista olasz és spanyol párttal) rokonszenvezett, s akinek vezető pozíciója volt a román irodalmi életben és támogatói a központi pártapparátusban, de magyar nyelvű lapja nem. S ő már régen Bukarestben élt, amióta a sztálinisták börtönéből kiszabadult.

Mivel Kádár és az MSZMP részt vett Csehszlovákia szovjet megszállásában, a romániai magyar értelmiségnek a budapesti „vonallal” (etnikai alapon) rokonszenvező része igen hűvösen viszonyult a prágai (és párizsi) ’68-hoz, a csehszlovák-román-jugoszláv összefogásban csak a kisantant második kiadását látta (nem teljesen jogtalanul, különösen ami Ceauşescu taktikáját illette). Földes, Huszár, Dankanits inkább elvonult a romániai magyar nacionalistákkal való konfliktus elől Bukarestbe, a Scânteia Házba, ahol a Kriterion és az Előre és a Művelődés is működött. (Az ósdi és „vonalas” Előre közölte aztán Bretter György „Szeminárium” sorozatát sokáig…).

A Hét modern akart lenni, véget vetni a szépirodalom kizárólagosságának a romániai magyar kultúrában, az új természettudomány és technika, a nyugati társadalomtudomány, az új kritikai módszerek meghonosításában látta a kiutat a provincializmusból és az egymással szemben álló, de egyaránt represszív nacionalizmusok fogságából, és megpróbálkozott – persze igen ellentmondásosan és korlátozottan – a sztálinizmus bírálatával vagy legalább elmarasztalásával.

Nemzedékváltás is történt, a vezetők kivételével ez fiatal szerkesztőség volt, a sztálinizmussal szembefordult vezetők mellett a fiatal szerkesztőknek semmi közük nem volt a dogmatikus marxizmus-leninizmushoz (amely maga se egyéb, mint Sztálin kulturális alkotása), és a lap határozottan antifasiszta és antinacionalista volt, kimondottan zsidóbarát.

Mindezek komoly érdemek, de hát A Hét is a rendszer terméke volt, kiszolgáltatva a pártvonal cikkcakkjainak, a szeszélyes és zsarnoki cenzúrának, amellyel szemben csak a posztfeudális módszerek segítettek, a pártfogás, a protekció, a személyes kapcsolatok, a főkegyúri jog árnyékába húzódás, az őszintétlen hommage a pártnak, és így tovább.

Előrelátható volt, hogy a lapot előbb-utóbb tönkreteszik, ami 1973/75 után nagyon lassan, fokozatosan meg is történt, ahogy az RKP elfordult a ’68-as Prága (soha igazán nem kedvelt) szellemétől, és a kínai/észak-koreai neosztálinizmussal kombinálta az addig is meglévő etnicista és fasisztoid tendenciákat. (Elvégre Antonescu marsall rehabilitációja – először csak Marin Preda regényében – már 1964-ben megtörtént, egyidejűleg a Szovjetunió és a KGST elleni, akkor még ósztálinista, egyben nacionalista fordulattal.) Románia későbbi sorsa közismert, de az, hogy más is volt (amit sokan a kibontakozás lehetőségének véltek), főleg az 1968 és 1973 közötti szűk öt évben – például illúziók és vakremények –, az viszont már feledésbe merült, bár ennek a reformillúziónak és modernizációs ábrándnak A Hét volt az egyik fontos és sok tekintetben értékes terméke.

A Hét igen öntudatosan országos, antiprovinciális orgánum szeretett volna lenni (volt is valamennyire), és olyan nemzetiségi kultúrát anticipált, amely teljes (tehát benne van a tudomány és a filozófia is, nemcsak a helyi szépirodalom, s amelyben megjelenik Budapest, a Duna-medence és Nyugat-Európa is). Mindez nem sikerülhetett teljes egészében, de az az ambíció, hogy a romániai magyar műveltség ne legyen vicinális, a becsületére válik. (Persze a vágy, hogy ne legyünk provinciálisak, maga is provinciális…)

Erre nem könnyű válaszolni, mert a nyomtatott hetilap, amelyet vagy húszan állítanak elő, tulajdonképpen nagylelkű állami költségvetéssel, nem azonos az egy-két ember (vagy inkább egyetlen ember) által pénz nélkül működtetett bloggal. Ráadásul a romániai magyar internetes hírlapirodalom ki van szolgáltatva a magyarországi konkurenciának (látható például, hogy a magyarországi témákat kommentálják a legtöbben az erdélyi [!] magyar portálokon, a szokásos magyarországi elfogultságok egyik vagy másik oldalán), a romániai magyar országos sajtó voltaképpen megszűnt.

Akit „Románia mint olyan” érdekel, a román nyelvű szájtokat nézi – ami a román nyelvű közéletről magyarul megjelenik, azt a Főtér hozza, románellenes éllel és gúnnyal –, a román kultúra erdélyi magyar, magyar nyelvű recepciója nyilván létezik, de láthatatlan, ennek a recepciónak nincs intézményes kerete és nincs közönsége. A kultúrák közötti dialógusból párhuzamos monológok világa lett. Tehát a román „szféra” recepciója terméketlen.

Ugyanennyire terméketlen a magyarországi politika és kultúra recepciója és/vagy kritikája, amelynek az „utódállamokban” nincsen eredeti, sajátos formája (egy-egy személyt, pár írásművet leszámítva). A romániai magyar irodalomnak is alig van a sajtóban intézményesülő műbírálata (a helyi kulturális folyóiratok példányszáma nevetséges), legföljebb Magyarországon. Az a szomorú helyzet, hogy a diktatúra alatti könyvkiadás gazdagsága, színvonala, történeti perspektívája, példányszáma pénz és publikum híján ma reprodukálhatatlan. Még ma sincs Kolozsváron vagy más nagyobb városban olyan könyvesbolt, amelyben a jelentős magyarországi kiadók könyvei, a jelentős magyarországi folyóiratok állandóan kaphatók lennének. (Már ameddig fönnmarad a szabad magyarországi könyv- és folyóiratkiadás, amelyre ma nagy veszélyek leselkednek, akárcsak a kultúra és tudomány minden ottani intézményére.) Persze az internetes rendelés lehetséges (és elterjedt), de nem kell mondanom, hogy ez nem ugyanaz. Még akkor se, ha bizonyosan van mit rendelni.

Nem folytatom a panaszáradatot, semmi értelme. Ha az Új Hét valamire viszi, az csoda lesz ilyen körülmények között. De persze lehet belőle olyasvalami, amire nem is számítottunk.

Vörös T. Károly

1970-ben, az A Hét indulásakor elsőéves egyetemista voltam az ELTE Bölcsészkarán, és nem tudtam a lap létezéséről. Valamikor a hetvenes évek közepén munkahelyemen, a Kritika szerkesztőségében E. Fehér Pál jóvoltából ismerkedtem meg az újsággal, és a hetvenes évek végétől lettem rendszeres olvasója. Havonta négy-öt szám összecsomagolva érkezett a szerkesztőségünkbe cserében a Kritika számaiért. (Abban az időben előfizetni a lapra Magyarországon nem lehetett.) Az olvasást mindig Szász János – emlékeim szerint – az utolsó oldalon megjelent briliáns filozofikus publicisztikáival kezdtem. Az A Hét legvonzóbb tulajdonsága számomra a nyitottsága volt. Szakítva a kisebbségi sérelmi újságírással az egész világot akarta eljuttatni olvasóihoz. Ha lehet egyáltalán ilyet egy hetilapra mondani, akkor azt mondanám, hogy A Hét enciklopédikus volt. Egyik legvonzóbb szexepilje a nagyon erős, sokoldalú és naprakész tudományos rovata volt (nemcsak a humán tudományok, hanem a természettudományok legfrissebb eredményeiről is beszámolt.) Erős riportokat olvastam a lapban. De kritikai rovata is sokoldalú volt (könyv, színház, zene stb.). Mai eszemmel szociálliberálisnak nevezném a lap szerkesztési elveit, s ezzel összefüggő nyitottsága tette lehetővé szerintem, hogy hatalmas – nagyon különböző gondolkozású – alkotókból álló szerzőgárdát tudott az évek során maga köré gyűjteni. S ebben van a lap indulásának jelentősége: a nacionalizmust elutasító, következetesen baloldali, világra nyitott, toleráns, a szó valódi értelmében patrióta orgánum született A Héttel 1970-ben. Toleráns, nyitott, baloldali, szociálisan érzékeny, befogadó, kíváncsi, nyelvileg igényes, a nacionalizmust elutasító, de ugyanakkor patrióta, jól szerkesztett – abban az értelemben, hogy szerkesztésvezérelt – lap volt.

Szkeptikus vagyok abban, hogy ma folytatható az, amit A Hét több mint harminc éven át hétről-hétre csinált, de talán érdemes megpróbálni. Én lennék a legboldogabb, ha sikerülne, s ezért drukkolok neki.