Körbehalnak barátok, ismerősök, szomszédok. Várjuk tehetetlenül a sorunkat. Keressük, rendezzük a rettenetes, riasztó adatokat – tulajdonképpen semmitmondóak.
Meghalt a legjobb barátom. Négy napja nem találom a helyemet, önmagamban sem.
Azért tartottam a legjobb barátomnak, mert földrajzilag eltávolodtunk, de lelkileg egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Bár féltem, hogy be kell vallanom: azért ő a legjobb barátom, mert mindig hallatlan pozitivitással viszonyult hozzám, a világ legrendesebb embere volt velem. Magáról többnyire csak annyit mondott, őérte nem kell aggódni. Magamra vigyázzak nagyon, és főleg írjak, ne törődjek a világ gonoszságával. Néha elejtett valamit erről-arról, de ha megérezte, hogy vitáznék, másra terelte a szót. Amikor kérdeztem, szerényen beszámolt a tudományos munkájáról.
Németországból hívott rendszeresen telefonon, gyakran együtt a feleségével; jó fogorvosi és egyéb tanácsokat kaptam Jutkától, és mindig féltést és biztatást. Támaszt, ami nagyon fontos. Most is, amikor Jutka bejelentette a barátom halálhírét, a beszélgetés, miután megszólalni is alig tudtam, abba torkollott, hogy vigyázzak magamra. Jutka, a doktornő elmondta, hogyan történt: a szíve, majd a tüdeje, majd a…
Wuppertalban december közepén hetvenkilenc éves korában elhunyt Benedek István vegyészmérnök, kutató, a tapadóanyagok világtekintélye.
Lehet, hogy én is a legjobb barátja voltam neki. Ez az érzés most nagyon fontos számomra. A barátság nagyon fontos. Ha meghalunk, akkor is, akkor még inkább.
Most jut eszembe, a végén: a szívjósága, a tapintata, széleskörű érdeklődése és műveltsége csak alátámasztotta, megerősítette a barátságunkat. Mert a legkedvesebbnek azért tartottam, mert ő ébresztett rá: a szerkesztői munkában a legjobb az, hogy az ember barátokat szerez.
Benedek István halála eszembe juttatta, hogy A Hétben (és más lapokban) kronologikusan lapszámról lapszámra haladva már nem érném meg, hogy az írásai, az interjúink sorra kerüljenek. Ezért előreveszem a közlésüket.
