Hétköznapi megszokottsággá válott, hogy a továbbjutással járó olyan szüntelen változásokról értesülünk, amelyek erősen hasonlítanak egymáshoz vagy éppen azonosak. Különösen akkor érezzük így, ha a statisztika nyelvén szerzünk tudomást a tények- és eseményekről. A számok tömörségükkel hatnak. Ez nagy előnyük. Hátrányuk viszont abban áll, hogy nem tudnak a színek és érzelmek nyelvén szólani, és lemorzsolják az árnyalatokat. Egybeolvasztanak téglát, vasat, törekvést, örömet, vajúdást, gyermekmosolyt meg mindent.
Ez történik a zilahi számokkal is. Nőnek, duzzadnak, akár az ár, de természetüket meg nem változtatják. Hatványozódnak, meghaladják a milliárdot, katonásan párhuzamos oszlopokba sorakoznak, szétoszolnak, majd ismét csoportokba verődnek szorosan egymás mellé, úgy, ahogyan csak ők tudnak – a számok. Mozgásuk bonyolult és rejtélyes.
Mentségünkre az okos ész rendet teremt a számok varázslatos játékában. A mennyiségeket az abszolút és viszonylagos értékeket, a társadalmi-gazdasági élet dolgaihoz igazítja. Segítségükkel a haladás irányát és ütemét jelöli.
Nemrég a Zilah megyei pártkonferencián igen sok számmal ismerkedhettünk meg. Százalékok és abszolút számértékek jelezték az elmúlt négy esztendő eredményeit, ipari termelés, beruházás, tejhozam és más gazdasági kategóriák és fogalmak kíséretében. Az élet legfontosabb vonatkozásainak alakulását mutatják.
A résztvevők örvendtek a számoknak. Többet közülük meg is tapsoltak.
És mégis tökéletlenek a számok, mert csonka képet rajzolnak. Közlik például, hogy Szilágy megyében az ipar majdnem hétezer dolgozóval növelte létszámát. De nem szólnak az első munkanap izgalmáról, sem arról, hogy az új gyárak – ízlésesen kidolgozott építőkockák – nem tudom, hány százalékkal szépítik a várost és annak társadalmi hangulatát. Nem szólnak az első fizetés öröméről sem.
860 millió jelzi annak a többletterméknek az értékét, amelyet a Szilágyság fiatal ipara a jelenlegi ötéves terven felül gyárt. De eltitkolja a homlokok fényét, a fáradtság ráncait, az akarás erősségét. És azt is eltitkolja, hogy Zilahon, a szó legszorosabb értelmében, a milliók teljesítése közügy. Együtt vállalták és együtt teljesítik: románok, magyarok, idősek és fiatalok.
Új dimenziók tükrözik a Szilágyság társadalmi fejlődését. De a megyében nemcsak mennyiségi gyarapodást látunk, hanem azt is, hogy az élet sokrétűbb lesz. Változik a mezőgazdaság struktúrája, és a régi, fejletlen ipar helyébe új technológiák sora lép. Így például a fehéren izzó fém ma már Zilahon is engedelmeskedik az ember akaratának.
A cukorrépát Szamos-Goroszlón olvadáskor vetették el. Ügyeltek rá és ápolták, mint a szeretett újszülöttet. Féltették a rossz időtől, védték a rovaroktól. Nem sajnálták a kapát a burjánokkal való hadakozásban. És megnyerték a csatát. A győzelemről viszont a számok csak annyit mondanak: 63 ezer kg hektáronkénti átlagtermés. Pedig valamiképpen arról is szólani kellene, hogy a megyei pártkonferencián, a dicséret hallatára, a termelőszövetkezet párttitkára nem tudta elrejteni örömét sem a szeméből, sem az arcáról.
Szó esett arról is, hogy ’68-tól ’73-ig a megyében falun és városon majdnem kilencezer új lakás épült. Ezek az ezrek viszont semmit sem szólnak arról, ahogyan a fiatal házaspárok rohanástól pihegve megállnak a frissen festett ajtó előtt, szemükkel végigtapogatják és az izgatottságtól bizonytalankodó kézzel illesztik a kulcsot a zárba. Elhallgatják azt a boldog robajt, amellyel a népesebb családok vonulnak be az új lakásba. És arról is hallgatnak, hogy az öreg Meszes lombja elégedetten magába szívja a blokkok között játszó gyermekek zaját.
Megszoktuk, hogy a számokat minősítsük. Számunkra egy szám lehet nagy, kicsi, sokatmondó, érdekes, döbbenetes stb. A Zilah megyei pártkonferencián előterjesztett beszámoló első fele több mint nyolcvan adatot tartalmaz. Néhányra utaltam közülük, érzékeltetve, hogy sok minden „kimaradt” belőlük. És mégis, ezeknek a számoknak mindegyike megérdemelne egy minősítést. A szilágyságiak nem is fukarkodnak velük Tudják, hogy számok nélkül – akárcsak formák, színek és hangok nélkül – életük és munkájuk képe nem lenne igazi.
Ezt a megújuló életet nézik a szobrok. A forradalmár Simion Bărnuțiu és a jobbágyfelszabadító Wesselényi szobra. Arcukról biztatás sugárzik. A zilahiak megérzik a biztatást, mert szeretik a szobrokat, és hűek a múlt nemes hagyományaihoz is.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 6. számában, 1973. február 9-én.
