„Egyszóval nagyon jó, hogy van Kós Károlyunk” – állapítja meg a Népélet és néphagyomány című néprajzi tanulmánykötetről írott jegyzetében Dankanits Ádám (A Hét 1972. 21. szám), de mindjárt hozzáteszi: „…milyen kár, hogy mind a mai napig senki sem írta meg az amatőr gyűjtő kis vademecumját”.
Valójában efféle is megjelent már nálunk. És ugyancsak dr. Kós Károly tollából, mert a Mihez kezdjünk a természetben címmel 1968-ban megjelent és szétkapkodott könyve félig-meddig ezt az igényt is kielégíti. Illetve kielégítené, ha egy újabb, nagyon is indokolt kiadás hozzáférhetővé tenné a néprajzi gyűjtés iránt is érdeklődők számára. Az „is”-t azért hangsúlyoznám, mert természetjáró, barangoló-táborozó ember csakúgy talál benne százféle ősrégi, népi eredetű ötletet, mint ahogy a színesen adatolt szöveg is valósággal belopja magát, felkelti az érdeklődést a népi mesterségek, népművészet iránt érdeklődő olvasójába.
S ha valakit magasabb szinten érdekel mindez, elolvashatja Kós Károly egyetemes néprajzi jegyzetét a Művelődés közelmúltbeli számaiban és elmélyítheti ismereteit dr. Molnár Istvánnak, ugyancsak a Művelődésben, évekkel ezelőtt folytatásokban napvilágot látott írásaival.A kedvcsináló-útmutató írások után pedig könyvespolcunkra kerülhetett a tanulmánykötet. Asztalfiókjának tartalmából a szerző csupán válogatott és aligha tette ezt találomra, mert ez a tíz tanulmány színképszerűen villantja fel előttünk a néprajzot. A szakértőnek megannyi értékes tanulmány, az átlagolvasónak, főleg az érdeklődőbbnek pedig ugyanannyi felfedezés.
A szászmuzsnai népi szőlőművelés, valamint a vȋlceai régi parasztház és lakásbelső leírásával „közös dolgaink” feltárására mutat példát. És figyelmeztet is az utóbbi tanulmány zárósoraiban: „Egyetlen szűkebb körben élve hajlamosak leszünk a helyi sajátosságok eltúlozására vagy ezek hamis magyarázatára. Gyakran „eredeti”-nek vagy „helyi”-nek vélünk olyan dolgokat, miket, ha jobban körülnézünk, esetleg még sokfelé megtalálunk, s ami több néprajzi táj vagy akár kontinens népi kultúrájának közös tulajdona”. Igen-igen fontos figyelmeztetés ez. Annál is inkább, mivel mifelénk, szellemi és tárgyi tekintetben egyaránt, a késve kibontakozó és még mindig nem elég átfogó gyűjtés időszakában vagyunk. A nagy összegezéseknek még csak a legelején tartunk, de menet közben is követelmény, ebben a vonatkozásban is, világra nyitott szemmel járni.
„Célom, hogy… a további kutatáshoz kiinduló dokumentációs, összehasonlító alapot, keretet és szempontokat nyújtsak”, írja a továbbiakban a Népi kandallók és kályhacsempék az erdélyi magyarság körében című, önálló kötet terjedelmével vetekedő, és kétszáznál több, végtelenül finomrajzú illusztrációt (főleg csempeszem-rajzot) felvonultató tanulmányában. Fontos volna a kályhacsempék rajzának és természetesen a torockói vasművesség termékei, valamint a több száz fejfa rajzának rövid szöveggel kísért megjelentetése nagy példányszámú zsebkönyv formájában. Ennek az egyre érdeklődőbb olvasóközönség éppen úgy hasznát venné, mint az iskolaműhelyekben dolgozó vagy kézimunkát tanító oktatók, nem is szólva a fúró-faragó fiatalokról. S igaza van a szerzőnek: „iparművészeink számára is szolgálatot tehettem egy gazdag és hiteles inspirációs forrás megnyitásával”. Mindezek mellett a Huszár Sándor által A Hétben megindított Népművészet – népi giccs sorozatban felvetetteken tovább töprengve, az általános közízlés befolyásolása tekintetében is feltétlenül hasznos szolgálatot tenne egy ilyen kiadvány (gazdaságos is volna, hiszen a klisék megvannak még a kiadónál).
Ismeretlen magyar népviseletekről írott tanulmánya sem stúdium csupán, hanem útmutatást is tartalmaz a népi viseletek világában még mindig mutatkozó fehér foltok eltüntetésére, s e tekintetben maga a szerző jár elöl jó példával.
Módszertani útmutatások a Szerelem és halál a szilágysági népművészetben címet viselő tanulmányból sem hiányoznak. Az ezt követő A nemzetségi szervezet nyomai Rákosdon cím alatt írottak, szellemi néprajzzal foglalkozót és történészt egyaránt behatóan érdekelnek. S mindaz, amit elmond, amint arra már Dankanits Ádám is utalt jegyzetében, a szociológus vizsgálataira is igényt tarthat.
Vannak aztán olyan témák, amelyeket annyit emlegettünk, hogy már csaknem elcsépelt közhelyszámba mennek, mint a székelykapu. Tulipántos láda vagy éppenséggel a kopjafák vagy inkább fejfák. Pedig ha mélyebbre ásunk, valamennyinek az esetében kiderül, hogy még mindig a felületen mozgunk. A Kós-tanulmánykötet esetében A székely sírfák kérdéséhez címmel zárótanulmányként közöltek győznek meg erről. És ez az, ami ebben az esetben, de általában véve is, a teljességre törekvő kutatást, feltárást sürgeti.
Lehetetlen, hogy e kötet kapcsán ne álljunk meg néhány szó erejéig az illusztrációs anyagnál. A nagyjából egyenletes, kellemes nyomású fényképanyag mellett, tartalmi és esztétikai szempontból egyaránt kimagaslóan értékes a több mint kilencszáz kifinomult, gondos Kós-rajz. Talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy hasonló kiadványok illusztrálásánál ezt a szintet elérni, legalábbis egyelőre, reménytelen. E végigkalandozás után éppen annyi figyelmeztetés marad számunkra, a kötet tárgyi tényanyagától függetlenül is, mint amennyit A Hét népzene – magyar nóta vitája, vagy hogy tárgyunkhoz közelebb maradjunk, a más fórumainkon is megpendített s remélhetőleg e lap hasábjain hasonló színességgel, s ha kell, szenvedélyességgel kibomló Népművészet – népi giccs (remélhetőleg hasznos) vita hozott, illetve hoz.
Most pedig örül a tanulmánykötetnek szakember és művelődni, szépet látni vágyó egyaránt, s méltán dicséri a Kriterion Kiadót. Gondoljuk, nem véletlenül éppen a B. Nagy Margit szintén emlékezetes könyvsikert megért kötetével rokon köntösben jelentette meg, s így, sorozatnak tekintve, várjuk a folytatást is. Leghamarabb az Erdélyi várak és kastélyokat.
Megjelent A Hét III. évfolyama 34. számában, 1972. augusztus 25-én.