Művelődéstörténetünk természettudományi alakjai közül Brassai Sámuelhez hasonló, széleskörű érdeklődésű egyéniség volt Berde Áron (1819–1892). Kettejük között a legnagyobb különbség abban áll, hogy előbbi neve valóságos fogalommá vált azóta, a szórakozottságáról költött anekdoták nélkül is, míg utóbbiról a meteorológia művelői is alig tudnak bővebben. (Még szülőfalujában, a Kovászna megyei Szentivánlaborfalvan is megkételkedik az utána érdeklődőt: nem Áron az kérem , hanem Mózsa, Berde Mózsa.)
A vegyésznek induló Berde Áron meteorológusként tűnt ki szakirodalmi munkásságával. Hamarosan lapszerkesztőként is tevékenykedett. A későbbi évtizedekben mint jogász és közgazdász tanított, miközben a tudománynépszerűsítésről sem feledkezett meg. (Az általa szerkesztett Természetbarát című, tudományos ismeretterjesztő folyóiratról lapunk 1971-es évfolyamának 27. számában emlékeztünk meg.) Éppen száz esztendővel ezelőtt pedig az akkor kapuit megnyitó kolozsvári egyetem első rektora.
Nyugtalan, alkotó életével születésének másfél százados évfordulója alkalmából már foglalkoztunk (Megyei Tükör, 1969. IV. 12.) és egyik, talán leggyakorlatiasabb munkájával (Mit tegyen az erdélyi gazda, hogy jóllétre jusson? Kolozsvár, 1859) a Falvak Dolgozó Népében (1971. VIII. 4.). Nyomtatásban is megjelent, legjelentősebb munkája azonban a Légtüneménytan, mely éppen 125 éve, 1847-ben látott napvilágot.
A Légtüneménytanról írt, inkább szűkszavú méltatások vagy lexikon-címszavak általában az első jelentős magyar nyelvű meteorológiai és klimatológiai szakkönyvként könyvelik el, holott, amint ez az alábbi sorokból világosan kiderül, egyben agrometeorológiai mű is. És éppen ez a Légtüneménytan elméleti, gyakorlati szempontból egyaránt legerősebb, legjelentősebb oldala.
A hármas tagolású könyv első része voltaképpen általános meteorológia – Légkör, Hőmérték, Szelek, Víznemű tünemények, Légköri villany, Légnyomás című fejezetekkel.
Felfogását tekintve jóval túlhaladja a leíró jelleget. A szelekről szólva például kifejti, hogy „a szélnek két általános szabályt teljesítenie kell, elsőbben a hidegebb vidékek feletti nehezebb levegőnek a melegebb tájék feletti könnyebb levegő helyébe kell nyomulnia, és másodszor ezen előnyomulásnak annál sebesebben kell megtörténnie, minél nagyobb a levegőrétegek hőmértékei közti különbség. Az első szabály a szél irányát, a második a szél erejét határozza meg”. Kitér részletesen arra, hogy a felsiklási front átvonulásakor „a szelek egymást felváltásában törvény uralkodik… mint Dove, a jeles meteorológus a szóban forgó törvénynek is felfedezője, igen szépen rajzolja”.
Berde itt Heinrich Wilhelm Dove (1803–1879) nevét említi, kinek egyetemi előadásait hallgatta, s amint a Légtüneménytan előszavában írja, „azon nagy tetszést, mellyel a rendkívül számos hallgatók kísérték Berlinben a jeles Dove légtüneménytani gyönyörű leckéit, kedves emlékül hoztam külföldről hazámba”. Tegyük mindjárt hozzá, hogy kolozsvári természettudományos előadásairól távozva Berde Áronról is hasonló elragadtatással beszéltek utólag hallgatói.
A második rész voltaképpen éghajlattan (klimatológia), azaz Berde Áron korabeli szóhasználattal élve az „égalj tana”. Ezen pedig saját szavaival „értjük Légkörünk azon változásait, melyek létműveinkre észrevehető hatást gyakorolnak”.
Rendkívül érdekes megállapítása, miszerint: „Az égalj a létműves életre gyakorlott befolyása által a társasági viszonyok meghatározójává válik”. Mint a társadalmi-gazdasági viszonyok iránt egyre fokozódó érdeklődést tanúsító szaktudós, azonnal ki is hangsúlyozza: „éppen ezért minden országra nézve igen fontos dolog égalji viszonyait s ezek hatásait megismerni igyekezni.” E célkitűzéssel ugyancsak túlhaladja a klasszikus klimatológia témakörét is és a jelenlegi korszerű éghajlattannak a termelés igényeit kielégítő törekvésére ismerünk.
A Légtüneménytan legértékesebb része kétségtelenül a harmadik. Ezt egyébként már Berde Áron is érezte, s a következő szavakkal rögzítette munkájának előszavában: „Mint tanító egy intézet ifjúsága között munkálkodhattam, magam is megkísértettem önkényesen ajánlkozó hallgatók előtt tolmácsolni az időjárás szabályait, s ezek béfolyását a növényekre és állatokra törekedtem olvasóim előtt vázolni. Ezen rész meglehet a leghiányosabb s még is én erről tartok többet, mint inkább szokta szeretni az édes anya azon gyermekét mely legtöbb fájdalmába került”.
Ebben a részben mindjárt az elején leszögezi: „önként következik, hogy a növénynemek geographiai elterjedése a melegnek földünköni elterjedéséhez simuljon”. Majd így folytatja: „mivel honunk égalja nagy előszeretettel bír a kicsapongásra, s ennél fogva szigorú tél mellé hevülő nyár párosul (íme a kontinentális jelleg hangsúlyozása!)… a künn telelő vagy több éves növények közül jóval északibbak, a nyári vagy egyévesek közül pedig délibb égaljhoz szokottak tenyészhetnek honunkban”.
Részletezi azokat a tényezőket, melyek meghatározzák a termesztett növények gazdaságosságát. Szabályokat ír le és hangsúlyoz éppen a gyakorlati alkalmazhatóság céljából. Ezek alapján felveti a gyapot termesztésének lehetőségét a mediterrán hatású zónákban. Kitér a tavaszi fagykárok okaira („a derült ég és a tiszta csendes levegő azon körülmények, melyek közt az éjjeli hűlés tetőpontjára hág”), a védekezés módjaira, a téli hótakaró jelentőségére.
Ily módon a szerző méltán érezte, hogy könyvének Égaljunk béfolyása a létműves világra címet viselő része érdemes a megbecsülésre, hiszen ez egy igen korai agrometeorológia. Különösen, ha ismerjük azt a tudománytörténeti tényt, hogy a „meteorológia atyamestere”, Iulius Hann (1839-1921) még 1882-ben is kategorikusan elutasította a meteorológia és a mezőgazdászat közeledését, mondván: „annak keresése, hogy a meteorológiai tényezők miképpen folynak be a szerves élet fejlődésére, nem is tartozik a meteorológiára”. Az idő azonban hamarosan rácáfolt a bécsi professzorra, és a századforduló éveitől robbanásszerű hirtelenséggel megindultak az agrometeorológiai vizsgálatok.
Éppen ez teszi jelentőssé Berde Áron Légtüneménytanát részleteiben és egészében egyaránt. S biztosít számára előkelő helyet a meteorológiatörténetben, földije, a kisbaconi születésű Benkő Sámuel XVIII. század végi, orvosmeteorológiai vonatkozású munkáival egyetemben. Egy Téka-kötetnyi válogatás pedig a Légtüneménytanból a mai olvasónak is érdekes, tanulságos olvasmányt jelenthetne.
Megjelent A Hét III. évfolyama 42. számában, 1972. október 20-án.