Volt egyszer (az eset valóságos) egy öregúr, szenvedélyes gyűjtő, aki büszkén mutogatta őslénytani kövületeit, csiszolt kőszerszámait. Ezzel nem is volt semmi baj, csak becsülni lehetett érte, hogy megmentette azokat. A baj akkor kezdődött, amikor (hiányos szakmai ismeretek birtokában) rekonstruálni kezdte a környék ősföldrajzi és őstörténeti viszonyait. A földtörténeti időskálát azonosította az emberi történelemmel, amiből ugyancsak groteszk história alakult ki. A baj azzal folytatódott, hogy az öregúrral nem lehetett vitatkozni; bármilyen ellenvetésre azzal válaszolt, hogy szaktekintélyre hivatkozott. Aki, úgymond, neki adott igazat. (Mániákus meggyőződéséből fakadó állításaival feltehetően az illető szakemberek sem mertek szembeszállni, inkább igazat adtak neki.)
Ennek az öregúrnak az esete jutott eszembe, amikor a jó múltkorában az Előre közölni kezdte (részben Däniken könyvének feldolgozásával) emlékezetes és széles körű érdeklődést kiváltott cikksorozatát (amely azóta könyvalakban is megjelent). Ez pedig azért jutott eszembe, mert az Élet és Tudomány múlt évi 39. számában Ponori Thewrewk Aurél néhány kritikai – és tegyük hozzá: elgondolkoztató – megjegyzést fűzött a földön kívüli űrhajósok állítólagos földi emlékeihez. Ebben a kérdésben a szerző valóban illetékes, hiszen csaknem három évtizeddel ezelőtt megjelent első tudományos dolgozata is az ókori csillagászattal foglalkozott. Elmélyült csillagászati ismeretekkel rendelkező, művelődéstörténeti érdeklődésű szakember értékes írását olvashatták tehát az érdeklődők százezrei. S erre bizony igen nagy szükség van.
Magam is tapasztaltam, hogy akár ismerőseimmel, diákjaimmal találkozva került szóba a „betolakodók” témája, akár falusi kiszállások alkalmával: megdöbbentő volt, mennyire fenntartás nélkül hitelt adtak a cikksorozatnak. „Adatait”, mint kétségbevonhatatlan, tudományosan bizonyított tényeket kommentálták, alig csillant fel itt-ott a kétkedés hangja. Ez alkalommal nincs hely arra, és nem is áll szándékunkban, hogy E. Däniken, M. M. Agreszt vagy A. Kazancev könyveinek állításait aprólékosabban szemügyre vegyük. Arra szeretnénk kitérni csupán, hogy időnként felbukkannak az alapos tudományos képzettségnek híjában levő egyének, akiknek rendszerint szenzációsan érdekes „elméletei” százezrek képzeletét hozzák mozgásba.
Ilyen – feltűnően sok új „tudományos” elméletet a világba röppentő – időszak volt a húszas éveké. S mert eltelt fél évszázad immár csaknem valamennyit végleg a tudománytörténet házának nem éppen legelőkelőbb helyiségébe söpörte, anélkül, hogy elfogultsággal vádolhatnának, felemlegethetjük ezeket. Hátha kiszűrődik belőlük némi tanulság.
Századunk elején jelent meg egy „szenzációs” tudományos mű, amely Hans Hörbiger „világjég-elméletét” tartalmazta. Vagy még tudományosabban: glaciális kozmogóniáját. Ezzel megszédítette a Hold-kutatásaival azelőtt megérdemelt elismerést aratott Philip Fauht (ugyancsak osztrák) amatőr csillagászt, s ettől kezdve a mindenségrengető új kozmoszfelfogás, mint Fauht–Hörbiger-elmélet futott tovább. (Megjegyezzük, hogy Hörbiger nem csillagász volt, hanem bányamérnök. A közelmúlt egyes népszerűsítő írásaiban Herbiger, sőt Gerbiger néven is viszontláttuk, és valamennyi alkalommal a „világhírű csillagász” jelző társaságában.)
A Hörbiger-elmélet lényege az volt, hogy a Hold felszínét jégpáncél borítja, azért olyan fehéren fénylő a Hold. A Galaktika szintén jégtestekből áll, azért fehéres a Tejút sávja az égen. A világtért ellenálló anyag tölti ki, ami lefékezi a mozgó égitesteket, s azok sorban központi égitestjeikre hullanak. Így a Földre már több hold lezuhant – ez okozta a vízözönöket. A Napba belezuhanó jégtestek egyes helyeken lehűtik a Nap felületét, és ilyen helyeken láthatók a napfoltok. Továbbá, a Tejút jégtestei okozzák a csillaghullásokat, s a „hullócsillagok” csupán akkor láthatók, amikor a Nap megvilágítja a jégdarabokat. Hát nem kézenfekvő?
Az egyes állítások cáfolatát az olvasóra bízzuk.
Azon viszont joggal lehet csodálkozni, hogy ezt a badarságot még bizonyos német tudományos körök is terjesztették. Hörbiger azonban csak fantáziátlan kezdőnek bizonyult, ugyanis 1928-ban, három évre rá, hogy koprodukciós munkájuk megjelent, az ugyancsak német ajkú Karl Neupert a naprendszer, sőt a világmindenség új modelljével állt elő. Könyvében nem kevesebbre vállalkozott, mint arra, hogy alapjaiban döntse meg a „téves” kopernikuszi heliocentrikus felfogást. Elképzelése valóban eredetinek bizonyult. Neupert szerint a világmindenség: 12 700 km átmérőjű zárt gömb. Ennek belső, homorú felülete a Föld felszíne. Az üres gömb középpontjában újabb kisebb gömb van. Azon helyezkednek el a csillagok. Ez utóbbi körül keringenek – kisebb-nagyobb gömbökként – a Hold, a bolygók és a Nap.
A Nap, Neupert szerint, hideg és belül üres. Elektronokat sugároz ki, ezek a Föld légkörébe érve hővé alakulnak át, ezért hisszük a Napot melegnek. Az üres Nap belsejében is (annak homorú felületén) emberek élnek. És a bolygóknak is csupán a belső felületén van élet, ezért nem találják a csillagászok az élet nyomait a bolygók külső felületén, mint ahogy a Föld külső, domború felületén sem létezik élet Neupert szerint.
És bármennyire is bárgyúnak tűnik ez a kozmográfiai leírás, annak idején széles olvasótábora akadt. Sőt „továbbfejlesztő” munkák is megszülettek. Hogy a kellő természettudományos képzettséggel nem rendelkező, de az újdonságok iránt érdeklődők egy részét ideig-óráig megtévesztették ezek az írások, az bizonyos. És annyira naivak voltak (mármint ezek a tanok), hogy a velük való vita is bajosnak bizonyult.
Persze meg lehetne kérdezni: ugyan ki emlékszik ma ezekre a világhírre vergődött talmi csillogású elgondolásokra? A válasz: a tudománytörténet. Méghozzá keserű szájízzel. Mert századunk első harmadában keservesen dolgozott egy valóban zseniális tudós: Alfred Wegener. Ma a köztudat a kontinensek „úszásáról” vallott elméletét fűzi nevéhez, pedig korábbi légkörtani kutatásai is korát meghaladó szintűek és értékűek voltak.
Csakhogy az akkori tudományos világ gyanakvással hallgatta, hogy a szárazföldek – ha nagyon lassan is, de az évmilliók során azért mérhetően – mozognak. A szélesebb közvélemény is hitetlenkedett, pedig az előbb felsorolt naivságoknak bedőlt. Mi lehet ennek az oka? Valószínűleg az, hogy a Tejút: messze van. Ki tudja, hátha valóban jég alkotja? Meg ott van a Hold: nemcsak jegesen csillog, de olyankor, amikor fénylik, hidegebb is van. De hogy a szárazföldek holmi tutajok volnának? Hogy is állíthat ilyet valaki, aki a szárazföldön áll?
Ezúttal eltekintünk a Wegener-elmélet tudománytörténeti útjának nyomonkövetésétől. Azt sem állítjuk, hogy kizárólag a vele egyidőben munkálkodó kartársak fellépte okozta az iránta megnyilvánuló bizalmatlanságot. De hogy ez is hozzájárult a maga igazát világosan látó – és éppen ezért harciasan vitatkozó, méréseket gyűjtő, expedíciót vezető – Wegener tragikus halálához a grönlandi jégmezőn, az bizonyos. Történt pedig mindez 1930-ban, amikor „a csillagászat bohócai” – ahogy egyik korabeli tudománynépszerűsítőnk nevezte őket – a tömegsiker fényében sütkéreztek.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 6. számában, 1973. február 9-én.
