Érthető, de ugyanakkor érthetetlen módon tovább él az a felfogás, hogy Orbán Balázs, geográfusként, „csak leír, tényeket közöl“…, „földtani és földrajzi tudása nem haladta meg az alapismereteket“. (Mikó Imre: Orbán Balázs – a szülőföld szerelmese Korunk, 1967, 7. és Orbán Balázs nyomdokain.)
Mikó Imre nem is vélekedhetett másként, hiszen a legfrissebb értékelés voltaképpen ugyanezt állította a Székelyföld leírójáról. Azt pedig szakember írta, ráadásul földrajztörténeti kérdésekkel előszeretettel foglalkozó szakember: Csinády Gerő (A geográfus Orbán Balázs, Korunk, 1958, 5.). Viszont enyhén szólva is különös, Csinády miként érthette félre ennyire Orbán munkájának földrajzi vonatkozású részleteit.
Hogy valamennyire megközelítő képet nyerhessünk Orbán főművének földrajzi vonatkozásairól, megállapításairól és azok értékéről, tekintsük át előbb, kik és hogyan méltatták ez irányú munkásságát.
Bányai János foglalkozott a kérdéssel legrészletesebben. Több, részben e témakörbe vágó írása után A geográfus Orbán Balázs című tanulmányában (Földrajzi Közlemények, 1940.). Ebben beszámol Orbán geológiai, főleg a hasznosítható ásványkincsekre vonatkozó megfigyeléseiről, majd sorra veszi kimondottan leíró földrajzi szövegrészeit s kitér kutatómódszerére is.
Bányai szerint Orbán főművének címe „kifejezésre juttatta azt a jelleget, amit ma a földrajzi leírás fogalmával fedünk… Könyvének, igaz, földrajzi jellegét különösen az a pompás sokoldalúság adja meg, amely szinte magától értetődőnek látszik, ha életkörülményeit születésétől kezdve ismerjük… a történetírók csoportjába könyvelték el…“ Ha „a Székelyföld leírását magunk előtt látjuk, kialakul előttünk Orbán Balázs igazi lénye, kora egyik legnagyobb geográfusának tiszteletreméltó alakja“.
1949-ben dr. Kádár László: A Rétyi Nyír felszíne című geomorfológiai tanulmányában a következőképpen ír Orbánról, aki elsőként hívta fel a „geognosták“ figyelmét erre a területre: „Én az egyetemes szemléletre törekvő és tájrajzi alapon dolgozó modern földrajzi irányzat korai megtestesítőjét látom benne.“ Tegyük hozzá, hogy a földrajztudomány egyik nemzetközi viszonylatban számon tartott képviselője írta le a fenti tömör megfogalmazást.
Újabb évtized múltán látott napvilágot Csinády említett írása, amely csaknem változatlan szöveggel (Orbán Balázs földrajzi munkássága és érdemei) egy évtizeddel később újra megjelent.
Meg kell említenünk, hogy a két közlésben sehol sincs hivatkozás sem Bányai János, sem pedig Kádár László megállapításaira.
Csinády kifejti, hogy Orbán geográfiai érdemeit kellőképpen sohasem értékelték, majd így folytatja: „Munkásságával azonban bebizonyította, hogy sajátos szakműveltség nélkül is, apró-cseprő adatok(?) és alapos megfigyelések feljegyzésével, értékes szolgálatot lehet tenni a tudománynak.“ Végül: „A tájban Orbán Balázs elsősorban a történelmi események színterét látta, s ezzel a felfogásával a saját korában (Ritter Károly berlini tudós nyomán) Európa-szerte elterjedt ún. „ritteri“ történelem-földrajzi geográfiai irányzat hazai képviselőjeként mutatkozott be.“
Paradoxális mindez. Bányai főleg földtani, ezen belül a székelyföldi hasznosítható ásványkincsekkel foglalkozott előszeretettel, míg Csinádyt elsősorban mint tucatnyi érdekes és értékes földrajztörténeti tanulmány szerzőjét tartjuk számon. Ennek ellenére Bányai mélyebbre hatolt Orbán Balázs földrajzi jelentőségét illetően, (hogy Kádár László kimondottan értékelő, Orbán Balázs helyét a földrajztudományban történetileg is kijelölő megállapítását ne is említsük).
A geográfus Orbán Balázsról kialakult helytelen nézet elterjedéséhez véleményünk szerint hozzájárult az a tény is, hogy a Kádár-tanulmány kis példányszámú tudományos közleményben, a Bányaié pedig szűk körben ismert szakfolyóiratban jelent meg, és utóbbi ráadásul elég régen.
A Székelyföld leírásának köteteit átolvasva ámulatot keltenek a kimondottan természeti-földrajzi vonatkozású, fejlődéstörténeti szempontból gyakran ma is helytálló vagy annak idején még fel sem merült jelenségek földrajzi magyarázatai. Nyilvánvaló, hogy az utazások – mai kifejezéssel élve –, a földrajzi terepmunka során érlelődött ki az a szemlélet Orbán Balázsnál, amelynek alapján az utazásszerűen bemutatott tájleírásnál, a Csinády által említett ritteri irányzatot túlhaladva, a földrajzi formákat, jelenségeket sok esetben fejlődéstörténetileg bemutató részletekre bukkanunk.
A legmeggyőzőbb természetesen az lenne, ha eredeti szövegeket közölhetnénk. Terjedelmi okok miatt csupán egyetlen példát említünk meg, mert az több szempontból is sokatmondó. A már emlegetett Rétyi Nyír felszínéről szólva Orbán Balázs a következőket írta: „A hullámzatos mozgó talajban mély üregeket vésett a zúgó fergeteg.“ (A Székelyföld leírása III. k. 169. old.) Ez pedig, mai földrajzi nyelven szólva, meghökkentően szabatos leírása a félig kötött futóhomok-területekre jellemző ún. szélbarázdák keletkezésének. E helyes korai felismerés értékeléséhez nem árt tudnunk, hogy jó félévszázadon át nem egy szakember, tehát „geognosta“, még mindig csak dűnéket, azaz felhalmozódási formákat ismert fel a Rétyi Nyírben. (A köztudatba is leginkább a homokdűnés Rétyi Nyír képe ivódott be, a hasonló felfogású, népszerűsítő írások nyomán.)
Orbán Balázs a Nyír felszínéről szólva megbocsáthatatlan szerénységgel azonnal hozzátette: „én annak a megfejtését a geognostákra bízom, s mint olyan kontár nem merek véleményt kockáztatni“. És nem ez az egyetlen eset, amikor hasonló szemérmességgel nyilatkozik, miközben ragyogó és időtálló gondolatait papírra veti.
A múlt század második fele, amikor Orbán Balázs dolgozott, a természeti földrajz megújulásának rendkívül színes, izgalmas korszaka. Az enciklopédikus tudású és egyben „terepjáró“ óriás, Alexander von Humboldt (1769–1859) munkássága ekkorra már lezárult, akárcsak kortársáé, a történészből szoba-geográfussá váló Karl Ritteré
(1779–1859). Ez utóbbi, mint tudományának első egyetemi tanára, tanítványai révén is tovább hatott szemléletével. Közülük való volt az Orbán-kortárs Hunfalvy János (1820–1888), maga is egyetemi tanár.
Ugyancsak kortárs az eredetileg geológus, majd geográfussá lett Ferdinand Richthofen (1833–1905), aki éppen A Székelyföld leírása kötetei megjelenésének éveiben tette jelentős ázsiai és amerikai utazásait, s akinek tanítványa Simion Mehedinți (1868–1962), a román földrajztudomány kiemelkedő alakja. Akkoriban tűnt fel a forradalmár Ehsee Reclus (1830–1905) történelmieskedéstől szintén mentes szakírói munkásságával, vagy Oscar Peschel (1826–1876), aki a történelmi alapképzettség és térképi munka ellenére is a természeti földrajzi jelenségek sorának meglepően jó magyarázatát nyújtotta.
Végül, csaknem egyszerre, az Orbán Balázs halála körüli években jelent meg a természeti földrajz egyik ágában, a geomorfológiában William Davis (1850–1935) forradalmi jelentőségű földrajzi ciklus-tana, a talajföldrajzot megalapító Dokucsajev (1846–1906) munkája, valamint a társadalomföldrajzi érdeklődésű Friedrich Ratzel (1844–1904) sokat bírált emberföldrajza.
Az újra és újra megújuló szemléletet hozó geográfusok korában élt Orbán Balázs, akárcsak a sokoldalú és elmélyülten dolgozó kortársa, Alexandru Odobescu (1834–1895). (Akinek munkásságát érdemes volna összevetni a Hunfalvy műveivel. Mint amilyen csábítóan érdekes volna egy Humboldt–Orbán összehasonlítás, eltérő koruk és társadalmi környezetük figyelembe vételével.)
Megjelent A Hét V. évfolyama 41. számában, 1974. október 11-én.