1990 és 1993 között, amikor a Nemzetközi PEN Klub elnöke voltam, a nemzeti PEN szekciók közül Gálfalvi Zsolttal tudtam a legtermészetesebben együttműködni: nem kellett sok szó hozzá, magától értetődően mondtunk különböző ügyekben egymásnak igent vagy nemet.
Első találkozásunk során megéreztem, hogy nem csupán a gondolkodásmódja, de az ízlése is közel van az enyémhez. Zsolt, úgy ahogy volt, tőlem való minden különbségével együtt tetszett nekem. Ez egy felelős és megbízható ember, akinek az ítéletére és az iróniájára is rábízhatom magam, mondta egy belső hang. A harsány, demagóg beszédektől egyaránt idegenkedtünk, az irodalom szabadsága és méltósága, kollégáink védelme az egész földkerekségen különféle zsarnokságokkal szemben neki is szívügye volt. Feltűnt az arcán néha egy olyan mosoly, amely fölért egy hosszabb elemző állásfoglalással. Tudta tartózkodó önállósággal helyükre tenni a nemzeti politikusoktól az íródelegátusokra testált igényeket. Hazulról jöttünk, de a világkongresszus színhelyén már összeérett testület voltunk, a szakma különös étoszával.
Zsolt jól tudott egyedül sétálni és figyelmesen eszmét cserélni, vagy továbblépni, ha megunta. Odafordulásán és érdeklődésén észlelhető volt a lelkiismeretes szerkesztő fegyelme, de az úszómedencében vagy a teraszon, pohárral a kezében, magántekintetében otthon volt a csendes életélvezet és az esztétikai világlátás. Szerénysége és önbecsülése könnyed párban járt.
Jó érzés volt e néhány sorban felidéznem közös dolgainkat.
A marosvásárhelyi Lector Kiadó gondozásában 2013-ban megjelent Gálfalvi Zsolt 80 éves című emlékfüzet írása.