Ötvenhét éve tört ki Woodstock, az ellenkultúra szimbolikus csúcspontja, és üzletté válásának origója. A „fesztiválok fesztiválja”, ahol a vaskos belépődíjon bedühödött hippik még lebontották a kerítéseket.
Ötvenhét éve volt. Féléves voltam akkor, máshol, tulajdonképpen máskor is, a történelem megannyi idővonal.
Afféle fátum lehet ez. Azóta is állandóan másutt, máskor vagyok.
A fehér nyúl tehet róla alighanem, Alice. Az igazság mindig odaát van, a nyúlon túl. A Woodstock-film (és a Woodstock-mítosz) talán legerősebb jelenete, ahogy a hippik, az Amerika izzadt hajlataiból előbújó, rikító önpéldamutatók, a maguk lelkébe zárkózók, az individualista anarchisták és szolipszista kommunisták, a társas remeték, az aszkéták és a világot nagykanállal habzsolók az esőre reagáltak, a hirtelen, kiadós záporra, ami akár el is moshatta volna a fesztivált, szottyossá áztatva, besározva a „három nap szeretetet és békét”, amiről a reklámok szóltak (mert voltak persze reklámok rogyásig).
De az egybegyűltek, a magát nagy, törzsi gyűlésnek tekintő közönség jó része vidáman fogadta az esőt, vagy ha nem is vidáman, de belátással, kótyagosan a keblükre ölelték, vagy csak csöndesen hagyták, hogy melléjük üljön a leterített hálózsákra, és szó nélkül átpasszolták neki sárguló jointjukat.. Ahogy – némi kajánsággal – az akkori Népszabadság beszámolt róla: „A természet nem volt kegyes a hippikhez: hatalmas esőt zúdított rájuk, ám eme „istencsapása” sem volt elegendő ahhoz, hogy a tarka társaságot a helyszínről elűzze”, és hát valóban nem volt elég (még az Ifjú Gárda sem lett volna rá elég, sőt horribile dictu, maga Czinege elvtárs sem a dobtáras pálinkásbutykosával), bár sokan megfáztak, voltak biztos, akik átázott pokrócaikat, nedves hálózsákjaikat összetekerve hazaindultak, „az a kurva eső”, mondták; mások viszont boldog esőtáncot jártak, csúszkákat alakítottak ki, és nekiszaladva robogtak a sárban, mert már úgyis mindegy, mert minden mindegy; sokan mantrákat kántáltak, „no rain! no rain!”, hogy szűnjön az eső, ha sokan akarják, az eső is eláll, a világ az akaratok diadalának színes szövedéke (ahogy a Vízi pohara is ott maradt a levegőben, egy teljesen más levegőben, miközben hallhattuk a kiábrándító csörömpölést), és az eső el is állt, kissé odébb, mert hát mindig el szokott, még az özönvíz is csak negyven napig tartott, a tenger is lenyugodott, miután Xerxész megkorbácsolta (bár erről még nem készültek csini propagandafotók, és a tenger sem a korbácsolás miatt nyugodott le, hanem csak úgy).
Ma itt hol esik, hol szárazság van, most inkább aszály, nagyon is; „ilyen klíma” ez itt, a mi kis magyar antiwoodstockunkon, gyűlöleteink és rosszkedvünk, erővel kipréselt vakhiteink prolongált nyarán; különösen kedvezőtlenül jár az idő, és vannak, akik összecsomagolnak, hálózsákot, könyveket, egész életeket, és elindulnak otthonról haza (a forgalom egylényegűen kétirányú), mások morognak, „kurva eső, hát itt folyton beborul”, „hát már sosem fog esni?!”, vannak csúszkálók és mantrázók, mert hiszünk benne, hogy semmi nem tart örökké, az eső eláll, vagy elered végre, véget ér az ellenfesztivál, a jegyek megkopott emlékké válnak, eldugva a fiók mélyére, a zoknik alá, vagy éppen gondosan bekeretezve egy polgári otthon falán, jó pénzért az eBayen („el akarod mondani, hogy én is ott voltam?”, komoly piacuk van a használt jegyeknek), és persze a Woodstock-filmen is inkább azok maradtak meg, akik mantráztak és csúszkáltak, ők voltak látványosak, ám ott volt (itt van) a rengeteg ember, akinek a jegyre sem tellett, akik nem szeretik ezt a zenét, de még hallgatnak, eső csorog a nyakukba, vagy a szikkadt, forró nap perzseli a tarkójukat, rikító reklámokat néznek, tudorok és szakemberek mondják el nekik, ki tehet a piszkos időről, hiszik is meg nem is, nézik, ahogy a szél hordja a vidám papírsárkányok szétesett vázait, és gyűlik, egyre gyűlik bennük a feszültség, a keserűség, a kétségbeesés, hát majd akkor lesz vége a fesztiválnak, ha ők is azt mondják; hogy milyen vége lesz, nem tudom, félek is a végétől, meg várom is a végét, a végnek is a végét;
mert az világos, hogy ez így nem mehet tovább, hiába tudom, mert elmondják sokszor, hogy milyen baromi jót tesz az eső a vetésnek, és kétségbeesetten reménykedve sandítok minden kósza felhőre, hogy hátha nem porvihar, hátha nem az erdőtüzek füstje.
(Fotó: Bill Eppridge, LIFE)