Két napja Bacelonában kilencvenkét évesen meghalt Raoul Vaneigem, aki a huszadik század második felének egyik legizgalmasabb könyvét, a Mindennapi élet forradalmát (Traité de savoir-vivre à l’usage des jeunes générations) írta. Talán utolsó mohikánként elment a Szituacionista Internacionálé egyik legizgalmasabb figurája.
Könyve 1967-ben jelent meg, lényegében egyszerre Guy Debord korszakos kötetével, A spektákulum társadalmával. A Le Nouvel Observateur szerint a két könyv „az új nemzedék A tőkéje és Mi a teendő?-je” volt – amiben hatásukat tekintve van némi igazság, bár kissé igazságtalan Vaneigemmel szemben, ha Debord művét Marx roppant főművéhez, míg az övét Lenin nem túl érdekes kis pamfletjéhez hasonlítják.
Vaneigem úgy vélte, az élet minden momentumában és szituációjában – lényegében az élet totális megélésében – szembe kell szállnunk az életnek nevezett kapitalista konstrukció immanens abszurditásával. Tételmondatai, gondolatai 1968 lázas tavaszán Párizs falairól köszöntek vissza: „Nem kérünk egy olyan világból, amely az éhenhalás helyett az unalomba fulladást kínálja alternatívaként”; „Egy olyan társadalomban, amely felszámol minden kalandot, a társadalom felszámolása válik a kalanddá”; „Megvalósítom a vágyaimat, mert hiszek a vágyaim valóságában”; „Minden hatalmat a képzeletnek!”…
Vaneigem a forradalmi hullám elültével, becsatornázásával és üzletté (és spektákulummá) tételével is megmaradt örök lázadónak. Nem vonult elefántcsonttoronyba, nem keseredett meg, nem adta el magát, nem illeszkedett be. „Semmi sem szent, mindent ki lehet mondani” – ezen a címen adta ki a szólásszabadságról szóló esszéit 2003-ban. „A szólásszabadságnak nincs jó vagy rossz használata, csak elégtelen használata létezik” – írta, de úgy vélte, semmiféle szólásszabadság nem igazolhatja barbár tettek elkövetését. Az államot, a politikának nevezett társadalmi passzivitást (ahogy korábban az életnek nevezett nem-életet) felháborodva utasította el. 2019-ben, a sárgamellényesek lázadása idején azt nyilatkozta a Le Monde-nak: „A forradalom az utcákon van, nem a szavazófülkékben”.
„A jövő műalkotása egy szenvedélyes élet felépítése” – írta még 1967-ben. Most arra a műre, ami saját maga volt, felkerült az utolsó, befejező ecsetvonás is. Elkészült. Mondhatnánk, múlttá vált, befejezett jövőidővé.
Csak rajtunk múlik, hogy ne így legyen.
A szerző Facebook-bejegyzése 2026. július 30-án.
