A köztársasági elnök elvileg mi vagyunk. Mert hát, ugye, ez itt egy köztársaság – lánykori nevét már nem használja, amióta frigyre lépett egy diktatúrával, de a születési anyakönyvi kivonatában még így szerepel -, és annak az elnöke – a legfőbb közjogi méltóság, próbálok nem röhögni – papíron minket testesít(ene) meg.
Az elnöki kegyelem intézménye pedig elvileg arra szolgál, hogy bizonyos esetekben, mikor a jog szabályai és sormintái szembe kerülnek az általános igazságérzettel, vagyis a törvények szabta keretek túl szűkek egyfajta méltányosság, belátás, szolidaritás, irgalom gyakorlására, pedig annak egy jogon túli felsőbb igazság értelmében helye lenne, a köztársasági elnök, ennek a kollektív igazságérzetnek a megtestesítőjeként a jog keretein (és egyben a jog keretei által felhatalmazva) alkalmilag túlléphet.
Éppen ezért a köztársasági elnökök általában ritkán élnek ezzel az eszközzel, ami azt hivatott hangsúlyozni, hogy míg a jog kötött rendszer, addig az igazságosság lényegében parttalan, hogy a világ mindig sokkal bonyolultabb, mint bármilyen leírása.
Pontosan ezért roppant jellemző, hogy az elnöki kegyelmet milyen konkrét esetekre, illetve milyen esettípusokra alkalmazzák.
Bulgakovnál a Sátán báljának végén a fáradt Margarita, a bál királynője egy dolgot kérhet, sőt követelhet, de csakis egyetlen dolgot. Bármi lehet az.
Végeláthatatlan sorokban jöttek elé a kárhozott bálozók.
Frida „egy kávéházban volt pincérlány, a gazda behívta a kamrába, és kilenc hónappal azután a lány fiat szült, a fiúcskát kivitte az erdőre, és a szájába gyömöszölte a zsebkendőjét, aztán elásta a földbe. A bíróságon azzal védekezett, hogy nem volt mivel etetnie a gyermeket. […] Külön komorna van mellérendelve, aki harminc esztendeje minden éjjel odateszi az éjjeliszekrényére a zsebkendőjét. Mire fölébred, ott a zsebkendő. Már elégette a kályhában, a folyóba dobta, de nem ér semmit” – magyarázza Korovjov. („És hol a kávéház tulajdonosa?” – kérdezi Margarita.)
Ilyen a pokol. Ilyen is.
„Azt akarom, hogy Fridának ne tegyék többé az ágya mellé a zsebkendőt, amelyikkel a gyermekét megfojtotta” – mondja hosszas szabódás után Margarita.
„Az egyetlen megoldás talán, hogy rongyokat szerezzünk, és gondosan betömködjük hálószobám minden hasadékát” – mondja szemét forgatva Woland. Aztán megmagyarázza: „Az irgalmasságról beszélek. Az irgalmasság néha álnokul, váratlanul behatol a legkisebb résen is. Azért említettem a rongyokat…” (Szőllősy Klára fordítása)
Woland persze – tudjuk, elértjük – irgalmas Gonosz. Morálja van. Valójában azért – és éppen azért – választotta Margaritát, mert erre számított. Woland a görbe tükör, ami a hazugságot igazsággá torzítja. Kizökkent idők helyrebillentője, ó, kárhozat! Woland a Pokol fejedelmeként egy általánosabb igazság képviselője, aki mindannyiunk nevében képes a megbocsátásra. („Rettenetes a kísértés a jóra” – írja Brecht A kaukázusi krétakörben.)
Ha a köztársasági elnök törvényes törvényekfelettiségét egy pedofil erőszakot elkövető főnökének hosszú éveken át falazó, a kiszolgáltatott kiskorú áldozatokat megzsaroló és fenyegető gazember érdekében gyakorolja, akkor az üzenet eléggé világos: úgy ítéli meg, hogy bár az illető tetteit a törvények szankcionálják, de azok valami olyan, általánosabb emberi (nemzeti, kollektív, stb.) érdeket képviselnek, amit ilyen módon a közösség igazságérzete felülír, és/vagy az elkövető – bár törvényi felelőssége kétségtelen – olyannyira körülményeinek áldozata, hogy megérdemli a közösség megbocsátását. Rohan is a Magyar Nemzet, hogy gyorsan megírja: az elkövető amúgy remek ember, elhivatott tanár, idős anyukája van, példás családi életet él, és egyáltalán. (Azért ez is nehéz kenyér lehet: – Józsikám, kellene egy cikk. Erről az gazemberről kellene megírnod, hogy milyen pompás fickó! – Te jó ég, és mégis, mit írjak róla? Hogy szereti a gyerekeket?)
Nem tudom, Novák – és felettes egója – melyik logika mentén gondolták úgy, hogy ez az utolsó szarházi elnöki kegyelmet kapjon: az erő részének tekintik-e, mely – afféle inverz Mefisztóként – örökké jóra tör, s örökké rosszat művel, vagy úgy vélik, nem ő a valódi bűnös, hanem a kávéház tulajdonosa. Alighanem mindkettő: a kávéházban ő csak igazgatóhelyettes volt, tevékenysége (falazni egy aljas bűnözőnek, zsarolni és fenyegetni az áldozatokat) pedig tulajdonképpen nem is áll olyan messze, teszem azt, Novák Katalin munkakörétől.
Üzenet ez mindannyiunknak. Nem megbocsátásról és morálról, nem az igazságérzetről, nem a közjóról és a közjogról szól, hanem arról, hogy mindent a politika és a hasznosság határoz meg (és az, hogy kicsoda és micsoda hasznos egy adott politikának, bár ennek okait ebben a konkrét esetben egyelőre nem tudjuk), és hogy bármilyen hangosan kiáltsanak is Jézust „keresztény” falkavezéreink, a szívükbe csupa kövér betűvel a tolvaj, rablógyilkos Barabbás nevét vésték bele.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. február 3-án.
