Mindig izgatottan vártam a következő regényét vagy a következő esszékötetét, bár volt persze, hogy csalódást jelentettek, de többnyire nem, és a csalódás is mindig minőségi volt.
Pazarul teremtett új valóságokat, hogy azok kézen fogják a régit, néhány tánclépést tegyenek vele, azután a menüett danse macabre-ba forduljon, mikor kézen fogják és belevezetik az olvasót valami sötét, előre tudott, mégis váratlan szakadékba.
Vészjósló, sziporkázó, szellemes író volt. Engem már A rózsa neve is lenyűgözött parttalan, szép és gonosz játékaival (ahogy a tiszteletreméltó Jorge atya a végén felzabálta a nevetésről szóló mérgezett arisztotelészi lapokat, és a könyvtár is porig égett, olyan valóságos, olyan ismerős, szinte hallom a tűz ropogását, orromban érzem a füst szúrós szagát), de A Foucault-inga miatt lettem kénytelen sok mindent újragondolni, amit a regényről addig tudni véltem, és végül a Baudolino, a teremtő fantázia lidércesen vihogó dicshimnusza, aminek talapzatára oda lehetne vésni a megarai Diodórosz Kronosz „győzedelmes argumentumát”: „Ami lehetséges, megvalósul”.
Az igazság ideát van, a fantázia korlátlan teremtő hatalmában (a szolipszizmus az egyetlen igazán vigasztaló gondolat), ördöngös rituálékban, hiányokban, amiket kitölt az ürességtől rettegő elme, hogy aztán elszabadult Gólemként dúlja újra és újra a baromfiudvart, amíg valaki le nem törli homlokáról az alefet.
Tíz éve halt meg Umberto Eco. De talán csak elég elgondolni azt, hogy ne így legyen, és máris ír valahol, karcos vörösbort iszik (mértékkel, mert sok savat csinál), íróasztalának roppant barikádja mögül tartóztatja fel a józan mindennapok keserű csapatait, és bár mindig vesztésre áll, sosem adja fel.
És persze ne feledkezzünk meg a templomosokról! Biztos ők is ott vannak valahol!
A szerző Facebook-bejegyzése 2026. február 19-én.