Töll László ezredes úr, a Honvédelmi Minisztérium katonai identitásért felelős miniszteri biztosa (hogy mi a fasz?!) szerint külföldre költözni, ott letelepedni: árulás.
Érdekes gondolatmenet ez a hazaffyas röghöz kötés. Ezek szerint áruló volt Janus Pannonius és Rákóczi, Mikes Kelemen, Kossuth és (meglehet) Petőfi, és még oly sokan, a sok disszidens és 56-os menekült, meg mindazok a sokszázezrek, akik manapság is ezen a kedvetlen és kínos, lerabolt országon kívül próbálnak élni.
Én nem vagyok olyan szigorú, mint ez az „öreg katona”, sőt – Dantonnal ellentétben – úgy vélem, hogy az ember akár a cipője talpán is elviheti magával a hazáját. Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy az én hazám nem azonos a töllászlók hazájával. Nem börtön, nem munkatábor alapú társadalom, nincsenek pengés kerítései. Sőt, hadserege sincs.
Hogy milyen? Előkerestem erről egy régebbi írásomat: ott is akadnak azért meglepő figurák.
Sokadjára, ismét, belső emigrációba vonultam. Belső emigrációm önföldrajzi (miszerint egográfiai) tekintetben Belső-Jamaicában található most éppen, de tervezem még, hogy átkerül Belső-Nepálba, Belső-Gotlandra vagy valahová Belső-Mikronéziába is; esetleg reggel még Ön-Katmanduban kávézom, hogy este már Saját-Port-au-Prince-ben legyek kíméletlenül lusta kritikai kritikus.
Egy szétmászó tengerparti házban éldegélek most éppen itt legbelül, csupa uszadékfa meg halászháló, jókora fövenyes (csak kisebb részén sziklás) partszakasz terül el előtte; ide szoktam kiülni, ha semmire sem akarok gondolni (mostanában szinte az egész napomat itt töltöm, és nem gondolok semmire).
Arrébb halászfalu; kedves, büdös halászok lakják (nem számít: én is csak a tengerben mosdom, és a halászok – nem meglepő – kissé mind rám hasonlítanak), meg egy furcsa, mogorva, keserűségbe görbedt öregember (vagy talán nem is annyira öreg még, de ráncosnak és árnyékosnak tűnik, mint a huszadik századi diktatúrák), aki naphosszat a kocsmában ül, és ha nagy ritkán az erre vetődő átutazó eszmei ügynökök, elkeveredett mozgalmi turisták vagy eltévedt szeleken idevetődött légvárhajósok fizetnek neki pár megrázó rövidet, az életéről delirál szaggatott történeteket.
Régen – ezt mondja az öregember – valami kis kelet-közép-európai ország önkényura volt (az ország neve mindig felidéz bennem valami kellemetlent, amit erővel, gyorsan elfelejtek); évekig dölyfösködött valami miniszterelnöki székben; harácsolt, megalázott, ügyeskedett és pózolt, rabolt, rombolt, ölt, öletett és ünnepeltette magát. A végén maga is elhitte már, hogy – apró, pocakos, csúnya emberke létére – messze alattvalói fölé magasodik, és homokozója a széles világ.
Aztán valahogy az egésznek vége lett. A végéről a rút kis ember még akkor sem szokott beszélni, mikor már erősen duhog benne a hitvány szesz; csak összefüggéstelen, riadt hangokat ad, és az újra átélt döbbenettől és rettegéstől tágra nyílik sárga-savós szeme. Aztán többnyire leborul az asztal alá, mint akit géppisztollyal kaszáltak le, mint akit sarokba szorított a józan ész. A kocsmáros ilyenkor a sarokba húzza, ponyvát dob rá, ott aztán elvan másnapig; s mikor a szemébe szúr az a hideg, éles másnap, lassú mozdulatokkal, darabonként összeszedve tagjait, óvatosan visszapakolja magát az asztal mögé, és csendesen várja a következő mérges-keserű potyapoharat. Így él. Mint egyetlen ilyen ember belső falumban, így is élhet akár. Belefér.
Néha, mikor a partomat már kínosan ellepi a távoli külvilág alig érthető hordaléka, csupa műanyag meg fém, különös szobrok, szürke kockakövek, listák, kamerák, traktorok, zajnyomok, drótakadályok és tankönyvek törmelékmasszája, felbérelem az apró, elfakult kis embert, hogy némi fizetségért és egy jó levesért cserébe szedné össze őket (én magam lusta vagyok és finnyás a saját belső emigrációmban – nem dolgozom). Nem mondhatnám, hogy jól csinálja, de azért felfogja a feladat lényegét. A levest végül sosem eszi meg (pedig jó leves, kagylókból, halakból, fűszeres és csípős). A pénzből viszont napokig iszik (a szesz belvilágomban igen olcsó), és néha felrikoltva furcsa, barbár nyelvén (amit meglepő módon pontosan értek, mintha anyanyelvem lenne) valami paszományos katonákról nótázik, akik jöttek, hágtak, aztán elmentek ölni és halni valami sosemvolt, vesztes és bűnös, mocskos kis háborúba.
(Történetek az innen is túlról. Európa Könyvkiadó, 2017)
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. április 15-én.