Sosem érdekelt a foci. Kisgyerekkoromban rendszeresen végignéztem, ahogy apám és nagyanyám üvöltöznek és ugrálnak a Duna tévé előtt (fiatalabbaknak: ez akkor még nem egy csatorna volt, hanem egy márka, art decósan hajlított farostlapok közé épített vastag, ovális, szemcsés képernyő: „Ne dobja a Dunába Duna tévékészülékét!”, szólt a szocialista reklám), hébe-hóba talán le is köpték az üveg előtétlapot, de lehet, hogy ez már csak az emlékeim torzító, frappírozó hatása.
Nem tetszett.
A suliban mindenki drukkolt valamelyik csapatnak, nem lehetett semlegesnek maradni. Ezért – mert alkalmazkodó személyiség voltam, pontosabban nem láttam tétjét a dolognak – kitaláltam, hogy én a Honvédnak drukkolok. Annak senki más nem drukkolt az osztályban, mindenki fradista vagy vasasos volt, így kimaradhattam az engem nem érdeklő vitákból. Egyszer a Honvéd valami parádés győzelmet aratott, és az egyik lovagias osztálytársam gratulált nekem. „Tényleg győztek? És ki ellen?” – kérdeztem automatikusan, amivel kicsit dekonspiráltam magam.
A haverokkal focizni szerettem amúgy, de inkább azokat a közös szórakozásokat kedveltem, ahol az ember ment valahonnan valahová: biciklizni meg gördeszkázni (később évekig eveztem, barlangásztam és sziklamásztam).
Soha életemben egyetlen focimeccset sem néztem végig, illetve csak egyet: katonaként a Hajós-Nemtudommi helyi összecsapást, mikor Hajóson voltunk mezőgazdasági munkán: volt őzpörkölt és rengeteg bor (Hajós a borpincék hazája), és az egészet mintha Miloš Forman és Sándor Pál közösen rendezte volna. Máig imádom azt az emléket.
Úgy vagyok a focival, mint a pornóval: csinálni jó (leszámítva, hogy a pornó többnyire számomra meglepően akrobatikus túlkapásokból és nettó nőgyalázásból áll, és azt a hamis képet közvetíti, hogy a telefonhívás után perceken belül kiérkezik a hűtőgépszerelő), nézni, ahogy mások csinálják, baromi unalmas.
De ezt nem terjesztem ki mindenkire. Tegnap meglepően sok gyalázkodó, harcosan agresszív kommentet kaptam, amiért leírtam, hogy kicsit fura hely lett számomra a Facebook, biztos valami meccs van, a posztok jó részét nem értem. Mintha ez valami kötelező dolog lenne, amiben állást kell foglalni, pro vagy kontra (mint a suliban a drukkolás – csak rólam már lekopott az obligát alkalmazkodás). Aki nem ugrál, valamiféle áruló. Engem viszont tulajdonképpen annyira hidegen hagy ez az egész, hogy még az sem zavar, ha győz a magyar válogatott (és persze az sem, ha veszít).
Ugyanakkor eszem ágában sincs megkérdőjelezni a mások katarzisát. Az dőreség lenne. A katarzis, ha már bekövetkezik, tény – bár (akárcsak az orgazmust), színlelni is lehet, de minek?
A katarzis jó dolog. Csak éppen (akárcsak az orgazmust) nem lehet másra rákényszeríteni. Azt már, ugye, erőszaknak hívjuk, és csak az erőszaktevő gondolja (némiképpen önmentegetésként), hogy az ő katarzisa (orgazmusa) annyira általános valami, hogy kétségkívül „jó” lesz az áldozatának is (akit persze így nem is tekint áldozatnak, hiszen valójában magát sem tekinti erőszaktevőnek).
A katarzis, feleim, egyéni. Még akkor is, ha csoportosan, amolyan katartikus orgiában gyakorolják, amivel megint nincs semmi probléma, ha mindenki a maga katarzisát teszi a nagy, átfogó katarzisba.
Azt is megértem, hogy akinek éppen katarzisa van, szeretné azt az egész világgal megosztani. Katarzisunkban szokatlanul adakozóvá válunk. Észre sem vesszük, és máris bunkósbotként forgatjuk örömünket, elvárásként, kategorikus imperativusként lobogtatjuk.
Pedig ha van valódi közös katarzisunk, az éppen a katarzisok sokféleségét kellene, hogy jelentse. Ha van kultúránk, akkor az annak lehetősége, hogy sokféleképpen, sok mindennek örülhessünk, és ne legyenek kötelező örömök, központi ünnepek, előírt lelkesedés, uniformizált boldogság, nemzeti hallelúja.
Ma reggel is kiültem kávézni a kertbe. Nincs még kánikula, friss volt a levegő, a hersegően zöld levelek alól szerelmes nótákat ciripeltek a koránkelő (vagy inkább későnfekvő: ez az éjszaka sosem érhet véget) tücskök. Elolvastam egy Jürgen Theobaldy verset, kifelé menet akadt a kezembe a vékony kötet. Nem igazán ismert költő mifelénk, de én szeretem nagyon. Örültem, reggeli köhögés ide vagy oda.
Másoknak nem kötelező. Nem gondolom, hogy mindenkinek szeretnie kellene Theobaldyt, a kávét, vagy akár a korai tücskös reggeleket, a bodzaillatot (amit, sajnos, most alig érzek). De ez nem csökkenti az örömömet. Miért is kellene csökkentenie?
Most pedig iszom még egy kávét. Csészém ebben a pillanatban számomra a világ közepe, egyszerű örömforrás.
Kívánok mindenkinek hasonló jókat. Kinek-kinek tetszése szerint.
A szerzőFacebook-bejegyzése 200. június 15-én.
