A telefon hajnali háromkor csöngött.
Zsdanov elvtárs vigyázzba vágta magát az ágyában, és ijedten lekapta fejéről a csúcsos hálósipkát, amit még az anyukája kötött neki, aki társasági hölgy volt a régi Oroszországban, és a világháború alatt hölgybarátnőivel lelkesen kötögetett a fronton harcoló katonáknak (Zsdanov elvtárs az ilyen aggasztó múltbéli apróságokat gondosan kitöröltette az archívumokból, amin az archívumokat felügyelő Berija elvtárs magában igen jókat mulatott).
Zsdanov elvtárs nem volt akárki: az egész szovjet kultúra diktátoraként kifinomult, szeriőz emberként gondolt magára, akit nem lehet csak úgy három órakor egy telefonhívással felzargatni. A hajnali csörgés csak egyvalakit jelenthetett.
Sztálin elvtárs imádott hajnalban telefonálni. A Szovjetunióban tizenegy időzóna volt, és sokan úgy gondolták, hogy Sztálin elvtárs egytizenegyed része minden vonatkozó hajnalban a telefon mellett ül, homlokát gondok ráncolják, keze a kurblin. Nem lehetett lazsálni.
– Parancsoljon velem, Joszif Visszarionovics! – szólt bele kissé remegő hangon a kagylóba Zsdanov elvtárs. Hangja remegésében illő riadalom és előző esti vodkák utóhatásai tremolóztak.
– Nem tetszik nekem, Andrej Alekszandrovics, amit a Pravda ennek a Sosztakovicsnak az új operájáról írt – vágott a dolog közepébe Sztálin elvtárs, aki nem veszkődött köszönéssel vagy bemutatkozással. Tudta ő is, hogy Zsdanov elvtársat, az egész szovjet kultúra diktátorát hajnali háromkor nem ugraszthatta ki az ágyából akárki. – Azt írják, „burzsoá csörömpölés”, meg „dekadens formalizmus”.
Zsdanov elvtárs kezdett igazán megijedni. – Berija elvtárs értesített, hogy Sztálin elvtársnak dühösen tetszett távozni a premierről – hebegte (hebegés közben Zsdanov elvtárs áttért a joszifvisszarionovicsozásról az egyes szám harmadik személyre, mintha ezzel a szómágiával el tudta volna határolni magától a várható vihart).
– Megfájdult a fogam. Mégis hogy gondolja, Zsdanov elvtárs (Sztálin elvtárs is hangnemet váltott, amitől Zsdanov elvtársnak idegesen tikkelni kezdett egy apró izom a jobb szeme alatt), hogy én beleszólnék a zeneszerző elvtársak munkájába? Gondolja, hogy én mindenhez értek? Miféle szolgalelkűség ez?! Ilyen a szovjet embertípus?!
– Dehogy, Sztálin elvtárs, dehogy! Magam is acélos szovjet embertípus vagyok, idegen tőlem minden szervilizmus és megalkuvás! Mit parancsol, Sztálin elvtárs, hogyan köszörüljük ki a csorbát? Hát tetszeni tetszett Sztálin elvtársnak ez a nagyszerű, úttörő jellegű zenemű, amely új oldaláról világítja meg népünk hősies küzdelmét a… a szocializmus építésének kérdéseit… a ránk acsarkodó ellenség aljas ármányát…? – Zsdanov elvtárs elővette jegyzetfüzetét, és várakozott. Időközben már a bal szeme alatt is tikkelni kezdett az izom, ettől úgy nézett ki, mint aki prüszkölni akar, de igyekszik az ingert minden erejével visszafojtani. – Deportáljuk a főszerkesztőt?
– Nem arról van szó, hogy nekem tetszett-e az előadás, Zsdanov elvtárs – Sztálin elvtárs hangján érződött, hogy milyen elégedett magával. – Az én véleményem nem számít. Puritán ember vagyok, első elvtárs az egyenlők között. A Pravdának mindig az objektív igazságot kell megírnia. Elbukott. Holnaptól megszüntetem a lapot!
– Igenis, Sztálin elvtárs! És miként hozzuk ezt a szovjet nép tudomására?
– Miként, miként! Ne adja itt nekem az idiótát, Zsdanov! Hát a Pravda vezércikkében! És deportálják végre azt a kurva főszerkesztőt, ha ilyen teszetosza, megalkuvó alak! Azt az operát pedig vegyék le a műsorról, baromi idegesítő formalista csörömpölés. Na, Zsdanov, vegye vissza a kispolgári hálósipkáját, és aludjon. Vicceltem. Csak unatkoztam így hajnali háromkor.
– Értettem, Sztálin elvtárs – rebegte Zsdanov elvtárs, és holtra vált arccal meredt a hálószoba tükrébe, kezében kötött hálósipkájával. – Értettem! Hehe… hát akkor minden rendben van.
(Történetek az innen is túlról. Európa Könyvkiadó, 2017.)
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. február 19-én.