A nyolcvan évvel ezelőtti Don-kanyari tragédia margójára
Részletek vitéz Jány Gusztáv vezérezredesnek, a 2. magyar hadsereg parancsnokának 1943. január 24-i hadparancsából:
“A 2. magyar hds. elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.
– Állásainkból ellenséges túlerő kivethetett még akkor is, ha a csapat kötelességét megtette. Ez nem szégyen. Ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lelkeveszített fejnélküli gyáva menekülés, mit látnom kellett, miért most a szövetséges német hds. és az otthon mélységesen megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van.
– Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul.
– A rendet és a vas fegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt, vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyítsa. […]
– Az első naptól kezdve a fegyelem megszilárdítására, illetve megteremtésére kell súlyt helyezni.
– Első a katonai külső. Nem tűrök mindenféle ronggyal körülcsavart lábbelit, polgári köntöst, lehetetlen föveget, melyen nincs rózsa és rendfokozati jelvény, kivétel az előírt irhamellény vagy ujjas bekecs.
– Második a katonai fellépés. A legfeszesebb magatartást még a fagyott embertől is megkövetelem. Minden feljebbvaló az őt megillető tiszteletadást követelje meg és erőszakolja ki. Minden eszközt megengedek addig, míg tökéletes rend nem lesz. Ellenszegülést haladéktalanul meg kell torolni. […]
E parancsom lényegét p[aran]cs kiadáskor minden nap fel kell olvasni.”
Vitéz Jány Gusztáv csak parancsokat teljesített, és parancsokat adott, amiket aztán mások teljesítettek. Az egész, velejéig rothadt, gyilkos rendszer, a “keresztény úri Magyarország”, a háborús uszítók és a háborún nyerészkedők elitje támadt rá itt a saját nemzetére. A zsidótörvényes jogállam. A regionális középhatalmi kultúrfölény. A revíziós mindentvissza-politika. A nácik hű szövetségesei. A hárommillió koldus országának országló urai. A “görénykurzus”, ahogy a nem éppen baloldali Szabó Dezső már az elejétől nevezte.
Vitéz Jány Gusztáv csak egy volt az ország hóhérai közül. De hóhér volt, aljas, önhitt, szadista gazember.
1947-ben háborús bűnösként kivégezték.
1993-ban az Antall-kormány rehabilitáltatta.
2011-ben Schmitt Pál akkori köztársasági elnök kezdeményezte posztumusz vezérezredessé történő kinevezését.
Nekik vitéz Jány Gusztáv egy hős. Nekik az elesett katonák, a lemészárolt emberek is, úgymond, hősök. De a Don-kanyarban elesettek valójában nem hősök voltak, hanem áldozatok. Ezzel – a visszaemlékezések, levelek, naplók garmadája szerint – természetesen ők maguk is tisztában voltak. Sőt, ők voltak igazán tisztában vele. Egy rothadt, aljas, fasiszta rendszer áldozatai voltak, és persze a rothadt, aljas mindenféle rendszerek előszeretettel nevezik “hősöknek” azokat az áldozatokat, akiket ők hajtanak a vágóhídra, és a rothadt, aljas rendszerek rohadt és aljas vezetői minden alkalmat megragadnak, hogy pátoszos, dörgő nagy beszédeikben hősöknek titulálva őket meggyalázzák még az emléküket is.
Vitéz Jány Gusztáv, a hóhér, valóban hős volt. Pont olyan hős, amilyen a rendszer, ami őt hősnek tekinti.
Forrás: Újnépszabadság
