Az 1960-as évek közepén, abban a lázas, kreatív és kaotikus felfordulásban, ami áthatotta a nyugati világot, és talán az utolsó modern reneszánsz volt, hogy azután a modern végképp a magát sokszor premodernnek álcázó posztmodernbe ájuljon, és egyben a valódi romantika (hogy az micsoda és mi fán terem? olvassátok el Szerb Antal csodálatos bevezető szövegét Fónagy Iván 1943-ban megjelent mágiatörténeti kötetéhez!) utolsó fellángolása – akkoriban léptek színre az ellenkultúra nagyasszonyai.
Igen fiatal nagyasszonyok voltak persze, leginkább énekesek: egyszerre lázadó csitrik, dús és csábító szirénhangok, régebbi korokból előlépő femme fatale-ok, és sokszor főszereplőként is mellékszereplők: valakiknek a barátnői, babái, csajai. A legfontosabb, legszebb része ennek az egésznek az volt, ahogy sikerült (hol így, hol úgy, hol meg sehogy) lerázni magukról ezeket a kötöttségeket, a másodhegedűs, a széphangú széplány, a hisztis nőci, a szexszimbólum, az álmodozó naiva, vagy éppen a nőstény ördög commedia dell’ arte-szerepeit.
Kinek sikerült, kinek nem (és persze, mit nevezhetünk, mit nevezzünk sikernek?). Janis Joplin, aki önállóan indult, végig főszereplő maradt a saját színdarabjában, de meghalt 27 évesen, belépett abba a klubba, amibe – minden önvigasztaló és üzleti mitológia dacára – valójában senki sem akart belépni. Nicót rövid, de fantasztikus szárnyalás után felzabálta a heroin, és egész rémes, kifacsart élete: csodálatos szólólemezeket adott ki a Velvet Underground után (ahol szinte mindenki utálta, Lou Reed meg főleg), de azok már szinte senkit sem érdekeltek, elfeledve, tragikusan halt meg. Grace Slick meghízott, leborotválta a haját, hogy ne legyen az a lány, akinek képeire minden este százezer középiskolás fiú veri ki és tízezer középiskolás lány maszturbál, festeni kezdett (nem jól, de sikeresen), mindenféle aktivizmusok aktivistája lett, és különös hangsúlyt helyezett rá, hogy jól beszóljon szinte az összes amerikai elnöknek – ma is boldogan él (ha hihetünk neki, és miért ne hihetnénk). Patti Smith úgy maradt meg lázadónak, a folyóba pisáló indián szellemtáncosnak, az utcán vonuló dühös tüntetőnek, vagány kiscsajnak, hórihorgasan szép, öreg fehér gázlómadárnak és máig is harcoló punknak, hogy önazonos maradt: nem vált korábbi önmaga puszta, szomorú illusztrációjává, és mégis van rá kereslet, hálisten, hálisten.
Marianne Faithfull pedig e történetek, fejlődésregények ideáltípusa. 1964-ben a Rolling Stones, leginkább Jagger protezsáltja, az ördögien sármos énekes mellett ácsorgó tündérien szép csaj, aki – amúgy, szinte mellékesen – andalítóan szép folkballadákat és odavetett tinglitanglikat énekel, meglehetős sikerrel. Első korszakában csak visszatekintve, későbbi ismereteink birtokában hallhatunk valami sötét tónust, csöndben megbúvó karcosságot. Aztán szakít Jaggerrel, és úgy tűnik, indul a szokásos hanyatlástörténet: elvonókúrák, rossz kapcsolatok, a rengeteg cigarettától rekedtté váló hang (amit a közönség jobbára csak férfiénekeseknél ünnepel, „beérett”, mondják ilyenkor), depresszió, a kora középkorúság összes nyila s nyűgei. És akkor váratlanul 1979-ben (éppen harminchárom éves) előlép a Broken English című albummal. Minimalizált zene, erős ének, rekedt, kifacsart, letaglózó. Valami teljesen más, mint az addigi dolgai. Ezután olyan – itt nyugodtan lehet használni ezt a gügye zsurnalizmust – korszakalkotó albumokat ad ki, mint az 1987-es Strange Weather, vagy a 2000-es Vagabond Ways. Igazi, széles közönségsikerük nincs, de egy szűkebb körben kultikus alkotóvá válik.
Recsegő kántálás, monoton ráolvasások, kétségbeesett kiáltások, bizarr, sötét utazások az éjszaka mélyére. Az 1920-as évek berlini kabaréi (és persze Kurt Weill és Bertolt Brecht lidércesen pattogó songjai) táncolnak görcsös haláltáncokat Chaplin Modern Times-ának lüktetésével, a tüntetések rigmusaival, poszttraumás stresszben sorsukról valló fagyott asszonyok kábult jajgatásával, harcias indulókkal. Szinte semmi melankólia, legalábbis teljesen másképp, mint azokban a szép, illuzórikus hatvanas években.
Posztmodern kalickába zárta az ördögöt Marianne Faithfull, és addig rázta, amíg az ördög vallomást nem tett. Tört angolsággal, mert hát hogyan máshogy?
Nagyszerű művész volt, aki nemcsak saját árnyékán tudott parádés lendülettel, büszke önreflexióval túllépni, de azon a sokkal sötétebb és hosszabb árnyékon is, amit a fogyasztói társadalom, a divat, a hagyományos nemi szerepek, a show business, és általában az az egész rémes (mégis roppant izgalmas) katyvasz vetett rá, amit – jobb híján – általában a kultúránknak, sőt a civilizációinknak nevezünk.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. január 31-án.
