Attól függetlenül, hogy mit gondolok az amerikai Demokrata Pártról (semmi jót, sőt – és ugyanezt gondolom a republikánusokról is), vagy éppen Hillary Clintonról (ha lehet, még rosszabbat), vizsgáljuk már meg kicsit ezt a „puha fasiszta diktatúra” szöveget, amit Clinton Zack Beauchamp egy korábbi, 2018-as cikkéből (It happened there: how democracy died in Hungary, Ott történt: hogyan halt meg a demokrácia Magyarországon) linkel be. Világos, hogy a fő probléma nem maga a megnevezés, mégis szükség van egyfajta politikai nevezéktanra, ha a jelenségeket egy történelmi mátrixban elhelyezve értelmezni akarjuk.
A „puha fasizmus” (Beauchamp) szerintem frappáns meghatározás. Pár szóban sok mindent leír – többek között azt, hogy bár Magyarországon még nem épült ki teljesen a diktatúra, vagy csak annak egy nagyon slampos, közel sem totalitárius formája, de az irány efelé mutat – ugyanakkor kétséges, hogy szükség van-e ennek a célnak az elérésére. Viszont az irány (vagy inkább a vektor) tulajdonképpen maga a cél: a diktatúrába vezető út már maga is diktatúrával van kikövezve, vagy, hogy Eduard Bernsteint idézzem, aki egy teljesen másfajta mozgalomról írta: „a mozgalom minden, a végcél semmi”.
Az orbáni puha fasizmus, az „illiberális munkaállam” valójában egyszerre archaikus és posztmodern. Eszközkészletében, ideáljaiban prekapitalista, kliensrendszerében, a magántulajdonnal szembeni viszonyában tulajdonképpen az államkapitalizmus (vö. „létezett szocializmus”) és a késői feudalizmus sajátos keveréke (a király helyén a személyes, kisajátított állammal, ami immár nem egy osztály, hanem egy klikk érdekérvényesítő- és erőszakszervezete, hatalmának intézményi kerete). Működésében leginkább egy sajátos, paternalista vadkapitalizmus, amely alapvetően fogyóeszköznek, kitermelendő természeti- és humán erőforrásnak tekinti az országot és lakóit; rövid távon a minél durvább kizsákmányolást célozza minél kisebb befektetéssel, középtávon az így keletkező vagyonok kimenekítését, hosszú távon pedig ködös ideológiai lózungokat és millenáris hadovát terjeszt – mivel tisztában van vele, hogy hosszú távon ez a dolog nem működik, és ez valójában nem is érdekli: az Ezeréves Birodalom patyomkini cicomái egy napról-napra túlélő rendszer állandósítani vágyott átmenetiségét hivatottak elpalástolni.
Látszólagos ellenpontként pedig mindig gründol egy-egy többé-kevésbé nyíltan náci allúziókkal operáló (félnyíltan tradicionalista alapokra építkező) pártot (most éppen a Mi Hazánk nevű formációt), amivel szemben magát szolid, belakott, már-már élhető paternalizmusként állíthatja be, ami ugyan az állampolgárok (a „nemzet”) életének minden egyes apró szegmensét irányítani akarja, mindenbe bele kíván szólni, de – minő öröm! – nem készül tömeggyilkosságokra, genocídiumra, koncentrációs táborok felállítására.
Ennek valójában persze nem is lenne igazi realitása, de kell egy politikai erő, amelyik több-kevesebb nyíltsággal kiáll ezek mellett, és kanalizálja az ilyen igényeket is. Minden sajátosan, néha inverz módon diszkurzív. Orbán puha fasizmusa csak lózungjaiban populista; valójában egyszerűen nincs olyan réteg, amelyet ilyen vagy olyan módon ne károsítana meg folyamatosan, több irányból, egymás ellen is kijátszva őket. Az állandó mozgósításával elért tömegeken kívül nincs valódi bázisként szolgáló, jól körülírható társadalmi rétege, ezért folyamatosan propaganda jellegű, diskurzusnak álcázott monologizálásra és önimádatra kényszerül, ami viszont számára kellemesen megegyezik saját hajlamaival. A szöveg, a narratíva így központi rendezőelemmé válik, jóval több puszta propagandánál – a szöveg maga a rendszer váza. A rendszer olcsó, nacionalista frázisokat ad azoknak, akik erre vevők, illetve egyre inkább egzisztenciális megfélemlítésre támaszkodik; akiknek már nincs valódi egzisztenciájuk (mélyszegények, hajléktalanok), azok számára pedig marad a klasszikus törvényi-rendőri erőszak; ők lényegében kikerülnek a rendszerből, amely csak féken tartásukban és felszámolásukban gondolkodik, és abban, hogy – más rétegekkel, fantomokkal és személyekkel együtt – egy univerzális ellenségképbe sorolhassa be őket, amelyet azután a félelem és a gyűlölet légkörének előidézésére, fenntartására és erősítésére fordít. Fenyegetést kell kreálnia, amivel szemben egyedüliként „megóvhatja a nemzetet”.
Posztmodern fasizmus ez, mert nincs valódi ideológiája. Lényegében még ideológiapótléka sincs, néhány régi fasisztoid kacatot vesz elő: „a Nyugat alkonya”; fröccsöntött ezotéria és „keleti spiritualitás”; hun-magyar mítosz; „az ősi rög”; „kultúrfölény”, a „türk szolidaritás”, a „mi magyarok” álközössége; állami szintre emelt rasszizmus (elsődlegesen cigányellenesség – ebben Balog exminiszternek komoly érdemei vannak), felvilágosodásellenes romantika – csupa Coelho-idézetté butított Spengler és Nietzsche, átpolitizált Pósa bácsi. Ezeket a klasszikus olasz fasizmustól vett (Gömbösön és Perónon és másokon átszűrt) korporatív elemekkel vegyíti (figyelemreméltó volt a Nemzeti Pedagógus Kar, valamint a különféle kormányszócső „kamarák” és sárga „szakszervezetek” gründolása), de valójában ezt sem veszi komolyan – ezek is csak exkavátorok a nagy, külszíni fejtésben, amit – Orbán mégiscsak párttitkár-bányatulajdonos családból származik – a lelőhely teljes kimerüléséig szándékozik művelni. Ide tartozik még a műveltséghez, az oktatáshoz, az egészségügyhöz való hozzáállás: a kultúrát és az oktatást mellékes kérdésnek tekintik. Az előbbit focival (és egyéb sportokkal és Körperkulttal) helyettesítik, illetve alvállalkozóknak adják ki, akik elsődlegesen a hanyatló fasizmus formanyelvét, a „nemzeti” giccset beszélik – hol van már a frissensült olasz fasizmus kezdeti technokrata futurizmusa! –, az utóbbit pedig a rövidtávon jövedelmezőnek tekintett emberi erőforrások előállításának szolgálatába állítják, illetve a fegyelmezés (a „nevelésnek” nevezett idomítás és a „tanításnak” nevezett agymosás) eszközének tartják.
Az egészségügy felfogása hasonló az oktatáséhoz: az emberi erőforrások megreparálásában, lehető leginkább költséghatékony működtetésében érdekeltek (már amennyire, valójában még ez a minimális cél is egyre kevésbé számít), a hosszabb távú kérdések, illetve az emberi igények nem érdeklik őket. Gyógyulj meg olcsón és gyorsan annyira, hogy munkába állhass; ha eléred a nyugdíjkorhatárt vagy más módon inaktívvá válsz, akkor lényegében kiestél a rendszerből, a „gyógyítás” számodra szimbolikus ráolvasássá (lásd a Tízparancsolat panaceáját Kásler exminiszternél) kopik. Szülj újabb emberi erőforrásokat („gyarapodjon a nemzet”); de ha szegény vagy (netán „etnikailag”, „genetikusan”, „életformaként” vagy az), akkor szintén kiestél a rendszerből, stb.
Egyre gyorsuló léptekkel, biztosan formálják ki egy nem totalitárius diktatúra eszközeit – a totális diktatúrák működtetése ugyanis, ezt tudják jól, drága; azok középtávra tervezett konstrukciók, ráadásul veszélyesek is – igény az lenne rá, a feljelentés-denunciálás-erőszakszervezetek rendszerének kiépítése folyamatos (legutóbbi példája a Szuverenitásvédelmi Hivatal), és – ez egyszerre erőssége és gyengesége – meglehetősen szembeszökő is. Mégsem léphetik meg a döntő, „mennyiség átcsap minőségbe” lépést, mert nem éri meg. Sok bonyodalmat okozna. Szükségtelen. Nem költséghatékony.
Orbán tehát ténylegesen puha fasiszta diktátor egy totálisan soha ki nem épülő diktatúrában, ahol a költséghatékonyság, a geopolitika, és néhány más körülmény, de mindenekelőtt a klasszikus rablókapitalista szemlélet bizonyos fokig gátat vetnek egy rendes, wagneri léptékű, teljes gőzzel dübörgő diktatúrának. Mindig fenntart és animál egy „ellenzéket”, ami egyrészt hitelesíteni próbálja a „demokratikus” bábjátékot, másrészt képes arra, hogy adott esetben a társadalmi elégedetlenséget a bábjátékpolitika csapdájába terelje. Ha ez az „ellenzék” elkopik, lecseréli, hiszen valamiféle „ellenzék” léte nem kihívás és fenyegetés a puha fasizmus számára, hanem a rendszer egyik fontos pillére, alapvető része. Fenntartja a „politikai közélet” látszatát, a részvétel illúzióját. A puha fasiszta diktatúrát csakis kívülről, „alulról” érheti fenyegetés, éppen ezért működésének jelentős részét az teszi ki, hogy a társadalmi elégedetlenséget becsatornázva magába integrálja.
Az előző magyarországi diktatúra (a „Kádár-kori”) egyrészt állandó népjóléti aggodalomban élt, másrészt hullámzóan, de tulajdonképpen folyamatosan konszolidálódott, vagyis lassanként idézőjelbe tette és felszámolta önmagát (elhalt, ahogy azt Lenin is vallotta a „proletariátus államáról”; csakhogy a lenini tézissel ellentétben kimenetelében visszatért az immár neoliberális kapitalizmus félperifériás változatához). A jelenlegi magyarországi diktatúra egyelőre intenzívebbé válik, de nem biztos, hogy ebben a diktátoron és viszonylag szűk klikkjén túl a nomenklatúra is érdekelt. Ennek vannak jelei, bár eléggé visszafogottak: sokkal valószínűbb, hogy a rendszerszintű befogás újabb etapját látjuk, mint a mamelukok lázadását, valamiféle palotaforradalmat.
Az kétségtelen, hogy a diktatúra intézményi keretei jórészt kiépültek, beüzemelésük folyamatban van – és ha nem épül ki totalitásában, az nem Orbánon fog múlni. Vagyis Clinton (illetve Beauchamp) megjegyzése tulajdonképpen pontos: Orbán puha fasiszta diktátor, Magyarország pedig a határán áll – egyik lába már stabilan ott, a másikat éppen elemeli innen –, hogy régi elemek új ötvözeteként sajátos (de messze nem kivételes), puha fasiszta diktatúrává váljon. És amúgy ne legyenek kétségeink: a globális (nem feltétlenül politikailag globalista) kapitalista (t)rendnek ez tökéletesen megfelel (Clinton és Beauchamp problémái is leginkább belpolitikai, sőt kvázi „esztétikai” jellegűek).
Ha megállítható, nekünk kell megállítani, nem a politikusoknak, pártoknak, politikai celebeknek. Ceterum censeo: a NER-t meg kell szüntetni, fel kell számolni, és a helyét csak azért nem jó sóval bevetni-beszántani, mert az a mi helyünk, tőlünk lopta. Ott fogunk élni, ha fogunk valahol, de ehhez a NER-nek el kell tűnnie: azért, ami volt, azért, ami, és azért, ami lenni akar.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. szeptember 13-án.
