Nógrádi György kapta a Mandinertől az Év Elemzője díjat, amihez jár egy kis laudáció is, hogyaszondja: „Nógrádi György olyan személyiség a magyar elemzői világában [sic!], aki nem csupán mély szakmai tudással, hanem emberközeli hitelességgel is bír.”
Attól eltekintve, hogy Nógrádi szakmailag egy kókler, én ezt az emberközeli hitelességet domborítanám ki, és egy 2018-as posztommal köszönteném a díjazottat:
Döbbenten olvassuk a háborús híreket a világ sok tájáról, a tömeges nemi erőszakról, népirtásról, rabszolgaságról szóló irtózatos beszámolókat, és azon töprengünk, hogy vajon mi teheti az embereket efféle szörnyetegekké, és azzal nyugtatjuk magunkat, hogy ez mindig máshol vagy máskor történik, és akkor jön Nógrádi György, aki „többek között arról is beszélt, […] hogy ő ‘befogadna boldogan egy menekültet’. Mármint ha az a menekült például az ukrán szépségkirálynő, akinek az orosz ellenzéki férjét meggyilkolták.
‘Két-három hétre befogadnám, és szerintem a baráti köröm utána átvenné’ – viccelődik a szakértő a mosolygó Fazekas Sándor exminiszter előtt.”
Szóval, a civilizáció nem ott kezdődik, hogy valakinek nincsenek efféle ocsmány nedvesálmai, bár azért remélem, nagyon kevesen vannak, akiknek igen; hanem talán ott, hogy szutykos, iszapos, bűzös mélységeit az ember nem teszi büszkén közszemlére, nem henceg azzal kacarászva bólogató közönsége előtt, hogy „nézzétek, micsoda alávaló, beteg, undorító ázalag vagyok”, hogy mindez nem válik normává, de még tolerálhatóvá sem, mert egy társadalomnak sok mindent tolerálnia kell(ene), de azt, hogy egy bomlott morális torzó nyilvánosan arról kéjfantáziál, hogy egy politikai menekültet annak helyzetét kihasználva szexrabszolgaként tart két-három hétig, aztán átpasszolja vidám cimboráinak, nemhogy nem kellene, de nem is szabadna tolerálnia, sőt.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. november 27-én.