A köztársasági elnöknek két alapvető feladata van: a nemzeti egység megtestesítése, valamint a zöldborsófőzelék.
Ezzel el is lennék. Tulajdonképpen szeretem a zöldborsófőzeléket. Illetve, részben. Gyerekkoromban kórházi menzára voltam befizetve. Anyám kórházban dolgozott, két percre laktunk onnan, szóval ez volt a legegyszerűbb megoldás. Ha jutott az idejéből – egyszemélyes laborként működött egy kis fiókintézményben – ő hozta haza az ebédet, és még a kutyát is le tudta vinni sétálni, ha nem, akkor én mentem el a háromrészes alumínium ételhordóval a kórház konyhájára, ahol a konyhásnénik mindig extra adagot tömtek nekem a bádogpitlikbe, mert (ezt ma már nehéz elképzelni) udvarias, szőke kisfiú voltam nagy, éhes, kék szemekkel.
Nem volt igazán rossz ez a későkádárkori kórházi koszt. Akadtak kaják – a rakott kel, vagy a vadas marhahús makarónival –, amikre máig nosztalgiával emlékszem, és például a paradicsomlevesről ma is azt gondolom, hogy csakis nagyüzemi, menzás formájában ehető. És volt bőven, ami inkább rémálom volt mint étel, így a nevében önmaga tagadását hordozó finomfőzelék, vagy a salátafőzelék, ami arra a téves koncepcióra épült, hogy a fejessaláta alkalmas rá, hogy főzeléket készítsenek belőle. Ebben kicsit hasonlított az államkapitalizmusra, amiből sehogy sem lehetett semmiféle szocializmust főzni, csak valami unalmas, hasfájós szart, ami ízre is, látványra is vacak volt, táplálónak sem igen lehetett nevezni.
A zöldborsófőzelék számomra köztes étel volt. A zöldborsót szerettem, de azt a lisztes, sápadt pépet, amibe belefojtották, nem. Szóval, otthon fogtam a tésztaszűrőt, és a csap alatt kimostam a borsóból a főzeléket. Úgy egész jó volt. Megettem hozzá azt a szomorú, szürke fasírozottat, ami az obligát feltétje volt, letudtam az ebédet, mehettem a Százlépcsőre indiánosdit játszani a haverokkal.
Ha köztársasági elnök lennék, és zöldborsófőzeléket főznének nekem a Sándor-palota menzáján, alighanem ma is így járnék el. Egye fene, lehetne ezüstből a tésztaszűrő.
És alighanem hasonlóan viszonyulnék a nemzet egységéhez is, ha éppen azt kapnék ebédre. Beletenném a szűrőbe, a csap alá tartanám, hogy kimossam belőle a pépes lózungokat, a behabart érdekeket, az ételfestékkel színezett magyarkodást, az íztelen-ízetlen szervilizmust, az étolajban tocsogtatott bárgyúság kozmás rántását. Addig mosnám, öblíteném, amíg végül semmi sem maradna (nem úgy, mint a borsónál), egy árva szem nemzeti összetartozás sem, csak az üres szűrő ezüst csillogása, és talán egy szomorú, szürke fasírozott, fáradt, olajban átizzadt morzsabundába forgatva.
Aztán rendelnék inkább valami pizzát. Juszt is sonkával és ananásszal, mert nemzeti büszkeség is van a világon.
A szerző Facebook-bejegyzése 2026. július 19-én.
