Hét-nyolcéves lehettem, mikor Jane Goodall „nagyregényét”, Az ember árnyékában-t először olvastam. Aztán újra meg újra. Akkoriban – és még évekig – etológus akartam lenni. Meg persze őserdőkben császkálni, hátizsákokat cipelni úttalan utakon, sátrakban aludni, menni az ismeretlenbe. Rengeteg ilyesmit olvastam akkoriban, sőt még Darwint is (bár A fajok eredete roppant unalmas volt, és a Beagle-expedíció precíz taxonómiája sem fogott meg), és persze Durrellt rogyásig (akkor még csak Geraldot), aki nem volt etológus ugyan, viszont roppant szórakoztató, Konrad Lorenzt (ma visszagondolva kicsit borzongva látok benne olyan intő jeleket, amik akkor és úgy talán nem is voltak láthatók), Schmidt Egont, Csányi Vilmos Kis etológiáját, ilyesmit. Igyekeztem a dolgokat komolyan venni. De Goodall könyvéhez sokszor visszatértem, és nemcsak a csimpánzok miatt, hanem azért, mert végtelenül elbűvölt az egész dzsungelromantikája, és az a végtelenül jószívű akarás, ami áradt belőle.

De azért alapvetően úgy gondoltam, hogy az állatok jobban érdekelnek az embereknél (bár nem voltam magányos gyerek, sőt).

Aztán tíz-tizenkettő lehettem, mikor elkezdtem Dosztojevszkijt olvasni. Meg Durrellt (ám ezúttal már Lawrence volt soron). Gogolt, Zolát, Márquezt, Asturiast, Joseph Hellert, Jack Londont és Asimovot. És még annyi mindent! Sóvárogva gondolok vissza rá, hogy mennyi, végtelenül sok pompás szellemi kaland állt még akkor előttem (és állna még ma is, ha lenne elegendő időm, tíz élet talán, vagy tízszer tíz).

Rájöttem, hogy az emberek is érdekelnek, sőt. A viszonyaik, az iszonyaik, az örömeik, a szépségük és a barbárságuk, a lehetőségeik és a kudarcaik, kicsik és nagyok. De néha még elővettem Goodallt is, és abban is sok volt az emberi történet.

Ma is sokat olvasok, illetve ez így marhaság: lényegében állandóan olvasok, szükséglet, természetes, mint a levegő. Állatokról már ritkábban, de szoktam beszélgetni a macskáimmal is, a kutyáimmal is, és más állatfajtákkal. A kutyák jó közönség, bár elkapatnak lelkes figyelmükkel. A macskáim is jó közönség, ha elkap a hübrisz, helyre tesznek.

Goodallt rég nem olvastam. Előveszem talán most újra, visszaülök hozzá a tábortűz mellé a dzsungelben, kezemben bádogbögrében cukros-citromos tea, mellettem távcső, jegyzetfüzet, fényképezőgép. Várok egy fontos pillanatra, mikor meglendül a bokor lombja, óvatosan kikukucskál egy lény (egy társam a létezésben), egy valaki, és én figyelem, ahogy ő figyel engem.

Minden pillanat fontos, és minden figyelem fontos. Olyan könnyű megfeledkezni erről.

A szerző Facebook-bejegyzése 2025. október 2-án.