Papíron római katolikus vagyok, bár egy időben foglalkoztatott, hogy miként lehetne ezt semmissé tenni, kilépni egy olyan klubból, amibe sose kértem a felvételemet, de kiderült, hogy a szentegyház számára ez az opció nem létezik, ha egyszer bekerültem abba a hivatkozási alapba, amire mindenféle anyagi és társadalmi igényeiket alapozzák, hát benne is maradok, punktum, ámen.
Nem hiszek istenben, semmiféle teremtőben, transzcendens lényben vagy entitásban; ugyanakkor az isten létéről és/vagy nemlétéről folytatott vitákról úgy gondolom, dőreségek, amiken jó esetben 16-18 éves kora körül túllendül az ember. Isten maga a schrödingeri szuperpozíció, tekintve, hogy a hullámfüggvény legfeljebb a halálunkkor omlik össze, amikor meglehet, engem csúnya nagy meglepetés fog érni (szokva vagyok a csúnya nagy meglepetésekhez), de még ez sem biztos, hiszen sokan nem úgy gondolnak a túlvilágra, mint valami szállodai recepcióra, ahol megvizsgálják az ember lelki papírjait, mielőtt szobát kap.
Ennek megfelelően igazából ateista sem vagyok, egyszerűen nem igazán érdekel a kérdés, és egy zuhanó repülőgépen sem istenérveket és isten-ellenérveket latolgatnék azokban az utolsó másodpercekben, hanem rémülten üvöltenék, mert utálnám, hogy rögtön meghalok.
Ugyanakkor alávaló sunyiságnak tartom, hogy a népszámlálásban (amit amúgy jelen körülmények között en bloc alávaló sunyiságnak tartok) a vallásosok közé rekkentették az ateistákat, mint valamiféle felekezetet. Tény, hogy ismerek fanatikus ateistákat, akik – többnyire – valamiféle tudományvallásnak tekintik világnézetüket, és nem kevésbé dogmatikusak, mint bármely egyház, de nem ez a jellemző. Meggyőződésem szerint az istenben-nem-hívők többsége – éppen azért, mert nem hisz istenben – hozzám hasonlóan nemigen töpreng efféle kérdéseken. Persze, az államot nem ez érdekli, hanem sokkal inkább az, hogy alátámassza ideológiapótléknak szánt manifeszt „kereszténységét” (aminél keresztényellenesebb dolgot amúgy kitalálni is nehéz lenne).
Nem szándékozom kitölteni a népszámlálási ívet. Ezek engem ne számolgassanak, szokásaimban, identitásaimban, körülményeimben ne kutakodjanak (kutakodnak úgyis). De ha mégis kitölteném (mert annyira azért nem lényegi kérdés, hogy súlyos büntetéseket fizessek dacos hübriszemért), a vallásomhoz azt fogom bediktálni: telefonos segítséget kérek. Hátha az Úr (vagy Hölgy) – miként Andy Warholnak – nekem is ad egy színarany készüléket, hogy azon keresztül társalkodjak vele. És akkor megpróbálhat meggyőzni róla, hogy létezik.
Amúgy meg mindegy. Nem isten kérdez, hanem az állam. Dugja fel magának a hülye kérdéseit!
