Nekem semmi bajom a vallásos emberekkel, a legjobb barátaim között is vannak vallásosak, komolyan, de a vallás nem téma közöttünk. A „van-e Isten” (vagy isten) jellegű beszélgetéseket az ember alapesetben tizenéves kora végéig letudja, és előbb-utóbb rájön, hogy ez teljesen értelmetlen vita, bár sok bort lehet inni mellé. Nem Isten (vagy isten) létezik vagy nemlétezik, hanem a kérdés hülyeség. Isten az örök schrödingeri szuperpozíció, olyan magától értetődően az, hogy nem is tudom, Schrödinger minek veszkődött a rémes macskás története kitalálásával.
Eszem ágában sincs gúnyolódni a vallásosokon, mert minek. Ugyanakkor, ha vallásos lennék, felháborítana, hogy az állam (a hatalom) rám hivatkozva akar védekezni a mindenféle gúnyolódás ellen. Mert ha vallásos lennék, akkor vallásos lennék, nem hülye.
Egyáltalán: ha én, mondjuk, vallás lennék, nemigen érdekelne, hogy gyaláznak. Vallásként amolyan kétségtelen igazságként tekintetnék magamra, leperegne rólam a hitetlenek gúnyolódása. Dogmáimat (ha lennének dogmáim) nem csorbítaná az élc és a kacaj.
Ha kissé ideges, neurotikus vallás lennék, akkor azzal nyugtatgatnám magam, hogy a gúnyolódók úgyis valami pokolra jutnak, úgyhogy csak magukkal tolnak ki. Ha megengedőbb, elmélázóbb vallás lennék, akkor meg megvonnám a vállam, és például mantrákat dúdolnék (ha lennének mantráim).
Mert ugye, ha vallás lennék, akkor hinnék magamban; a hitem pedig erősebb lenne a gúnynál. Különben eléggé gagyi kis hit lenne, amit igazán nem szeretnék.
Viszont akkor irtóra zabos lennék, ha mindenféle szemforgató, szentfazék haszonlesők, politikai lélekkufárok és önjelölt erkölcscsőszök akár lövöldöznének, akár törvénykeznének a nevemben és a „védelmemben”.
Vagy ha – tankönyvnek álcázva, sunyin – ilyesféle kérdéseket tennének fel, és minden módon azon igyekeznének, hogy a gyerekemben összeomlasszák a schrödingeri hullámfüggvényt, és azt állítsák: kinyitották a dobozt (sőt, a doboz mindig is nyitva volt-van-lesz), Isten pedig ereje teljében ott mosolyog (vagy éppen mennydörög) a közepén. Azt roppant gyalázatosnak tartanám.
Ugyanakkor mentségemül felhoznám, tisztelt bíróság, hogy egyáltalán nem érdekel az olimpia, így a megnyitóját sem láttam, és korábban – bár magamat viszonylag műveltnek tekintem – még sosem hallottam Jan Harmensz van Bijlert nevét (a Google-keresés is makacsul boljereket mutogat, mert nem hiszi el, hogy ezt írtam be), akinek személyében most egy eléggé átlagos németalföldi festőt ismerhettem meg, de én kifejezetten kedvelem az eléggé átlagos németalföldi festőket.
Mindennek fényében úgy gondolom, hogy a „rémes, felháborító blaszfémia, hová jutott ez a világ!”, és „a szabadság és a tolerancia sugárzó szimbóluma, amit csak a sok ostoba seggfej nem ért”-féle narratívaharcosok pont megérdemlik egymást mindig téves csatatereiken, és ehhez kívánok mindenkinek kellemes szurkolást.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. július 30-án.