Peter Weiss Marat/Sade-jában Sade a forradalomról önvall, miközben korbácsolják (saját kérésére Charlotte Corday korbácsolja). Sade csalódott, kiábrándult és cinikus – a forradalom neki csak epizód a Bastille és az elmegyógyintézet között (ó, dicső humanizmus: a test börtöne után az elmét is börtönbe zárja a napóleoni forradalmi konszolidáció, a biopolitika pszichopolitikába olvad, hogy roppant poszt-posztmodernül fogalmazzak).
Sade, az őrült szadista; Sade, a mániákus szexelő; Sade, aki kilóg a világból; Sade, a cinikus értelmiségi; Sade, aki csak a vállát vonogatja a lázas időkre.
Sade, aki elismeri és kétségbe vonja a forradalmat.
Volt forradalom? Volt forradalom 1789-ben?
Volt forradalom 1917-ben? Kétségtelenül. Forradalom volt, februártól októberig, októbertől tavaszig, és tovább, tovább. Gagyi, ócska szöveg a „puccs”, az ellenforradalom vacak önigazolása. Egy világ nem volt már többé tartható, majdnem összeomlott. Egy világ, amely végleg bebizonyította förtelmes barbárságát, milliószámra hajtott embereket a vágóhidakra, és a tőkéket és henteskéseket nemzetiszínűre festette, hogy ne tőkéknek és henteskéseknek tűnjenek, hanem hősiességnek, hazaszeretetnek, bátorságnak – pedig csak tőkék voltak és henteskések, és a vágóhíd is vágóhíd volt, nem a legekben lebegő Haza, nem otthon, nem menedék, nem közösség. Egy világrendszer roskadozott, amely a termelés és a profit oltárán emberek millióit égette el áldozatként.
Aztán a forradalmak múltán renoválták azt a világot. Randább lett, mint újkorában, sokkal randább.
1917-ben forradalom volt, és a forradalom azonnal hozzákezdett önmaga leverésének nehéz munkájához; az emberek (ahogy felülről lenevezni szokás őket-minket: „a tömegek”) lázadtak, és vezetőket követeltek, vezetőket állítottak, akik a lázadás jelszavait festették a vörös lobogókra, miközben a rend régi-új zászlórúdjait hordozták (karókként, nem virágokként; rossz idő járt a virágokra, mint általában). A forradalomról óbégatva tiporták el a forradalmat, a viszonyok elleni lázadás vörös zászlajára az elnyomás (és az elidegenedett bérmunka) sarló-kalapácsát pingálták. A munka hazug apoteózisát.
Ezzel kell dűlőre jutnunk (nem megbékélni, azt sosem lehet): a világ eddigi legnagyobb forradalma úgy torkollt a világ eddigi legtotálisabb ellenforradalmába, hogy nem tudjuk szétszálazni a csomópontokat. A mettől-meddiget, de a honnan-hovát sem. Visszacsap a képünkbe a hegeli dialektika, lefejel, mint egy bunkó kocsmai verekedő. Vérzik az orrunk, szédülünk, a sör is kiborult.
Mi meg csak ülünk, az orrunkról az abroszra csepeg a vér, zárórát kiáltozik a csapos.
Záróra mindjárt.
Nem az a kérdés, hogy volt-e forradalom. Volt, mert volt rá igény (volt, mert a viszonyok tarthatatlanokká váltak). Az a kérdés, hogy lesz-e forradalom, mert a viszonyok tarthatatlanok. Mert nem az az utópista, aki meg akarja változtatni a viszonyokat, hanem az, aki szerint a viszonyok fenntarthatók. Itt, ott, mindenütt. Rég túlhaladott már a Rosa Luxemburg-féle mondat: „Szocializmus, vagy barbárság”. Barbárság van, és adott esetben jól megfér a szocializmussal is. Beszélnünk kell erről, vitatkozni, gondolkodni, bár Charlotte Corday már suhogtatja a korbácsot. Ne csodálkozzunk: mi kértük meg rá, hogy üssön.
Mert perverzek vagyunk. Én legalábbis az vagyok.
Talán ha fáj, akkor kevésbé érzem. És persze fogytán a cigarettám is. Mindig fogytán, oktalan.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. november 7-én.
